Mennyi legyen az annyi, avagy gondolatok az optimális vadlétszám kapcsán.
Mióta gazdálkodunk a vaddal, azóta foglalkoztatja a szakembereket, hogy mennyi is az optimális vadlétszám egy-egy területen. Van, akik szerint a kevésből kell sokat kihozni, míg mások amellett kardoskodnak, hogy hadd legyen csak annyi, amennyi jól érzi magát.
Most, hogy felröppent a hír, hogy a vadászati törvényünk valamilyen mértékben változni fog, érdemes újra elővenni az egyik legmegosztóbb témát: mennyi vad legyen egy adott területen? Nem tudományos értekezést olvashat a tovább haladó olvasó itt, hanem azt, milyen szempontoknak kell(ene) megjelenniük a döntéshozatalban.
Vannak, akik az ökológiai vadeltartó képességnél húzzák meg a vonalat, azaz egészen addig engedik „dúsulni” az állományt, amíg az el nem éri a „kritikus pontot”, ahonnan már az élőhelyben és az egészségi állapotukban is jelentős negatív változás állna be. Ez a szám jellemzően olyan helyeken működik, amelyek kellően nagy kiterjedésűek, az emberi tájhasználat – úgy mint az erdő- és mezőgazdálkodás – pedig elenyésző. Például az Egyesült Államok észak-nyugati része, vagy Kanada hatalmas kiterjedésű vadonja ehhez közelít. Itt a vadászat nem arról szól, mint hazánkban, sokkal inkább rekreációs, semmint valóban állományszabályzás. Vannak esetek, amikor a békés egymás mellett élés miatt kifejezetten egyedszám csökkentésbe kezdenek, a szemlélet mégis merőben más, mint amit Európában folytatunk.
Az öreg kontinens java részét már vagy lebetonoztuk, vagy beszántottuk, ahol pedig egyiket sem, ott általában törékeny az ökoszisztéma, amelyre vigyáznunk kell. A gyeplőt nem engedhetjük ki a kezünkből: gondoljunk csak hazánkra, ahol egyedül a szarvas egyedszáma valószínűleg jóval nagyobb, mint a becsült, az elejtési kvótákat nem tudja tartani a „rendszer”, és a mezőgazdasági területen a vadhatás (régi nevén vadkár) elképesztő méreteket ölt, miközben az aszály is mélyen szánt a gazdák zsebében.
Univerzális optimális létszámot nem lehet tehát meghatározni. Ha mindenki beleteszi a munkát (például nincs az utolsó félméteres táblaszél is feltörve), ha a vadásztársaság tagjainak nem „büdös” a vadkár, ha az állam gondos gazdaként költséget vállal át (ha már övé a vad), akkor úgy vélem, hogy a megoldás nem a létszámok meghatározásában kell legyen, hanem az együttműködés kényszerének és kereteinek (!) kialakításában.