Nehezen indult, nyögve folytatódott, és egyszerre csak vége lett, mintha elvágták volna.
Pedig februárban már itt voltak a kék galambok, és március derekán egy-két olyan ragyogó meleg nap volt, hogy a vetések nem tudták mire vélni a dolgot. A fák rügyei pocakot eresztettek a jóléttől, a könnyelműbbek kipattantották virágjaikat, s a télikabátok és bundák elmerültek a naftalinszag és sötétség tengerében. A kutyák pedig lovagi tornákra keltek holdvilágos éjjeleken, aminek következtében uhuimra a szó szoros értelmében „ennivalóan” szép napok következtek.
Öreg kutyánk, a Mackó ugyanis szintén elveszíti a fejét ilyenkor, és sutba vágva matrónai korát, udvarlókat fogad, aminek következményei aztán egy pillanatig sem kétségesek. Reggel fáradtan és mély erkölcsi katzenjammerral csóválja farkát.
– Vén erkölcstelen perszóna! – korholom. – Már tavaly is nehezen ment a dolog azzal a nyolc kölyökkel... Nem süllyedsz el a szégyentől?
Szomorúan néz rám. Szemrehányólag. A messze földről – mondjuk, a szomszéd faluból – érkezett lovag ugyanis erőszakos halált halt az éjjel, és Mackó kölykei már eleve félárvaságra vannak kárhoztatva.
Kocsisom pedig jelenti, hogy a baglyok élelmezésének gondja egy hétre meg van oldva. Végeredményben tehát a baglyok Mackó szerelméből táplálkoznak. Így lesz a legfennköltebb idealizmusból a legnyersebb realizmus.
Egyszóval a tavasz a levegőben lógott.
Ha az utcán „céhbelivel” találkoztam, kutatva néztünk egymásra.
– Na? Mit tudsz?
– Semmit. Állítólag egyet már láttak... Barázdabillegetőt magam is láttam... Kimégy estére?
– Kora van még ... nem megyek.
Ezek után akárki beláthatja, hogy aznap este már ott álltam egy öreg határkompon, régi helyemen.
Itt vannak a tavalyi cigarettavégek, egy megfakult patron is, melyek átizzadták a nyarat, átdideregték a telet, és sok mindent mesélhetnének, ha akarnának.
Azóta az erdei népek sűrűn jártak erre. Egy szarvas majdnem rálépett a patronra, egy pedig melléje bogyózott. Talán megvetését akarta kifejezni a kilőtt ellenséggel szemben?
A határkompon egy pinty szétszórt tollai. Valami ragadozó madár tépte széjjel.
Magasan a szürkülő égen egy csapat madár repül. Gyorsan haladnak, úgy látszik, vonulásban vannak. Amint az égre nézek, csak rám pislog ám a vacsoracsillag. Gyenge még a sugara, néha el is tűnik, de amint nő a sötétség, egyre csillogóbb, vidámabb.
Itt az idő!
Végignézek öreg puskámon, kigombolom a kabátom, és jól kinyitom a fülemet, mert olyan az idő, hogy ha megjöttek, már nem repülnek hangtalanul.
A rigók egyre álmosabban beszélgetnek, és a fenyők suhogása egyre hallhatóbb. A tavaszi szél sóhajtva bujkál a bokrok közt. Talán a telet búcsúztatja, ám az is lehet, hogy a somfát keresi, mely máskor ilyenkor már itt ragyogtatta sárga virágait, most pedig még a helye is fel van túrva. Valaki levágta. Gyökerestül. A gyökérből lesz a kampó, és a szegény somfa elmegy világot látni. Talán valami vándor vágta ki, és a som védelmezi megölőjét. Harapós kutyák marnak bele, sár, por lepi, istállókba, kocsmasarkokba támaszkodik, és csendes éjszakákon virágjaira gondol, melyeket most suttogva keres a szél.
Az alkony öregszik. Halkul. Már majdnem estévé növi ki magát, amikor halk korrogás indul el felém. Az öröm szétszalad bennem, és ha ez az éhes, csahos öreg puska nem lenne a kezemben, most megemelném kalapom, mélyen meghajolnék, és az imbolygó, titokzatos madárban köszönteném a tavaszi estét, a csillagot, a rigófüttyöt, a vágyakat, az örömöket s az egész erdő suttogó életre ébredését.
De itt a puska. Vaksi szemét felemeli, és megfeszül benne a porrá tört erő.
A korrogás már egész közel van. Kapkodom a fejem. Hol? Hol? Oldalt sűrű fenyves, azon túl nyiladék. Nem látok semmit, és a korrogás halkul, távolodik.
Egyedül maradtam. Elhallgatott minden. A sötétség beszőtte már a bokrokat, csak a fenyők csúcsán jár még valami kis világosság.
Mire várok? A perc elrepült, mégis nehéz megmozdulni, mert az idő alig mozdul körülöttem, és vigyázva kell ilyenkor lépni, mert a füvek és virágok álmos kis szálait most egyengeti, élesztgeti meleg, bársonyos kezével a tavasz.
Két nap múlva megint ott álltam a földhányáson. Fúj a szél. A tavalyi levelek úgy szállonganak a levegőben, mint részeg lepkék.
Sűrűn tekingetek jobbra-balra, mert a suhogásban aligha hallok meg valamit. Mégis!
Balról, magasan a fenyők felett repül madaram. Korrogását elkapkodja a szél. Olyan messze van tőlem, hogy talán még lehozná a sörét. Talán! Csendesen leeresztem puskám. Miért szerezzek magamnak rossz éjszakát? Vége lenne ennek a kedves, hangulatos estnek, ha látnám, hogy vergődik egy darabig a levegőben, és lehull valahol messze. Kínlódva, ösztönös rémségekkel gyötrődve várná a reggelt, amíg a róka, nyest, görény, menyét rá nem találna az éjszakában.
Repül a madaram. Nem baj! Inkább menjen el! Már majdnem eltűnik, amikor homályosan látom, hogy nagy ívben fordul. Talán engem nézett akkor este Szent Hubert, és azt mondta:
– Ennek a vadásznak jutalom jár! – És felém fordította a madarat.
Mire felocsúdtam, már ívelt is lefelé. Egy kis cserbokor ijedten zörrent meg, amikor ráesett, egy vadrózsa irigyen karmolt az arcomba, de én halkan fütyörészve vittem haza első szalonkámat.
(Megjelent az író Rózsakunyhó című kötetében – a Móra Könyvkiadó kizárólagos engedélyével)