Az elmúlt két este ugyanazon a „váltón” ment el a cvikk, mindkétszer hathúszkor… – nézek fel az erdő alja felé a hollótanyai lucerna tetejéről. Ma szándékosan korábban jöttem ki vagy negyedórányival; szét kellene nézni azon a rétegvonalon – hátha van egy használható kis tisztás?…
Bújom is a bokrokat egy-egy szarvasváltót használva, a kökény és galagonya kombinációt egy-egy vadrózsa erősíti, vérzik is már a kézfejem vagy három helyen. Sándor kutyám hol előttem, hol mögöttem, igazából ő sem érti, hogy miért bujkálunk itt a sötét bokrok között, amikor ilyenkor már az eget szoktuk lesni valamelyik tisztáson…
De már látom a „fényt az alagút végén”; a következő kökénybokor után mintha derengene valami tágabb nyiladék... Az utolsó két métert négykézláb kell megtennem, de kiérünk. És valóban – bár itt piszkosul meredek az oldal, de egy ötvenméternyi hosszú és öt–tíz méternyi széles tisztáson találjuk magunkat, és ami a legfontosabb: nagyjából azon a rétegvonalon vagyunk, melyen az elmúlt estéken a szalonkapáros is közlekedett…
Sándor már elfoglalta helyét a tisztás közepén, nagyokat szuszogva fekszik le az aszott fűre, igencsak belefáradt a helykeresgélésbe – pedig nem neki kellett természetellenes testhelyzetben jönni idáig. Magam is odaállok mellé, meg is töltöm a puskámat – lassan idő van! Az énekesmadarak teljes erőbedobással kiabálják világgá, hogy itt a tavasz, de úgy látom, hogy össze is vesznek rajta; éppen három rigó gyűri egymást be a bokrok közé, csaknem levitték a fejemet az imént. Ezt már Sanyi sem bírja – feláll, hozzányomja lapockáját a bal vádlimhoz, s kérdőn rám tekint, majd mereven néz a sivalkodó rigócsomó felé… – Hagyd őket, inkább nézzük az eget, szimpatikusabb madarakat várunk!
Alighogy ezt megbeszélem a kutyámmal, pisszegés hangja ér a fülünkhöz, meredünk is mindketten a Határ-völgy felé… Meg is látom a közeledő cvikket (valóban ugyanazok lennének mindhárom este?), pontosan felénk jönnek, mintha zsinóron húznák őket. Nem kapkodnak, nem cikáznak, „lőhető” tempóban érkeznek. El is éri az első lövésem – még szemből – a hátsó madarat, aztán pedig utánafordulok a felettünk áthaladó másiknak, és azt a másik csővel – könnyedén – elhibázom… Aj, pedig micsoda „ziccer” helyzet volt!… Bánt az elszalasztott dublé lehetősége, de nem sok időm van bánkódni, ugyanis Sándor már itt van az elsőnek meglőtt madárral; át is veszem tőle, elhelyezem a kalapomban, majd leteszem magam elé. Nézem az időt: hathúsz van…