Az ajtó zsanérja kissé megnyikordult, mikor a vadász egy zöld posztóval a kezében belépett a trófeákkal és könyvekkel telezsúfolt kis helyiségbe.
Kinyitotta az ablakot, kitárta az ablaktáblákat, így a fény bevilágított a szobába. A kezében tartott posztót kigöngyölte, majd az íróasztalra terítette. A zsebéből kulcsot vett elő, az öreg fegyverszekrényhez lépett, majd az üvegezett ajtó mögül kiemelt egy sörétes puskát, és az asztalra fektette. Olajat, rongyot vett elő a fiókból, majd a székre telepedett, és a puskát darabjaira szedte. Gondosan kihúzta a csövet, átolajozta a fém részeket, és az agyazást is. Amikor újból összerakta, és megtörte, hogy ellenőrizze a működését, belenézett a csőbe is. Egy kipreparált szalonkát látott meg benne a szemközti falon, amely egy aggatékon lógott.
Erről eszébe jutott a közelgő tavasz, a márciusi húzások, és egy különös szalonkavadászat története.
Abban az időben vált igazi szenvedélyévé a vadászatnak ez a különleges válfaja. Nem kellett hozzá más, mint néhány naplemente, amikor az izzó vas színeiben játszik az ég, és néhány hűvös hajnal, amikor a későn kelő hold fényénél a kis madár reggeli húzása kezdődik.
A ragyogó napsütéses napon elindult az erdő közepén lévő irtás felé.
A kocsit messze elhagyta, csak néhány patront tett a zsebébe, és a puskát vállra vette. Végiggyalogolt a vetések mellett, az erdő fáinak árnyékában pedig összehúzta a kabátját is. Hűvös volt, de tudta, hogy az irtást még süti a nap egy kis ideig.
Szeretett időben érkezni, kiállni a standra, úgy elhelyezkedni, hogy lássa a nap járását, amikor még csak a fák ágai között igyekszik nyugovóra, s azt is, amikor már lebukott a dombok mögött. Szerette a fényeket, és azok változásait.
Az este madárdaltól volt hangos, cinkék, rigók repkedtek, harkály szállt az öreg égerek felett. Lassan végigsétált a szálerdőn, a vastag akácfák között messzire el lehetett látni. A keresztúton a fenyves mellett megállt, nézelődött, lábával megpiszkált néhány göröngyöt a talajon, amelyet vaddisznó orra fordított fel az előző éjszakán. Amikor a nyaras mellé érkezett, hallgatózott kicsit a gazos utak végén, majd lassan belépett az irtásra.
Gondolkodott, hogy a kis rétre álljon, vagy a fűzfatuskónál maradjon? De elvetette mindegyiket, dél felé ballagott, és egy mélyedésbe állt meg, két felsarjadt égertuskó között.
A napnyugta még távol volt, de egyre jobban hűlt az idő, így a zsebébe nyúlt, s egy vékony kesztyűt húzott fel a kezére.
Az előző napok mindegyikén látott szalonkát, de lövéshez nem jutott egyetlen alkalommal sem. Az égen, fent a magasban récék húztak a nyugati tavak felé, az irtáson álló öreg tölgyfa ágai között rigók zajongtak. Eltelt egy negyedóra, amikor egy reccsenés térítette magához - akkor észlelt fel, hogy le sem vette a tekintetét az égről ez idő alatt.
A hang észak felől jött, éppen a nagy tölgy irányából. Hamarosan az okozóját is észre lehetett venni, egy magányos őzsuta orra tűnt fel egy bokor mellett. Nézelődött, majd kiballagott az irtásra, és a füves erdei út felé indult. Néhány perc múlva odaért a vadász közelébe, aki mozdulatlanul figyelte az őz vonulását.
A szél délnyugat felől fújt. A suta megtorpant, és egy pillanatig a közelében lévő emberre bámult, majd hirtelen elugrott az égerfiatalos felé. Hangos dobbanásait, és a bodzabokrok zörgését jól lehetett hallani, ahogy távolodott.
Nyugaton már sárgult az ég, és ahogy a nap korongja eltűnt a horizont mögött, lent az irtáson egyre fogyott a fény. Egymás után hallgattak el a madarak is, és az idő erősen hűlni kezdett. A kis lapon, ahol a vadász állt, szinte megszorult a hideg, így óvatosan mozgolódni kezdett.
A korrogó hangot hallotta meg előbb, de néhány másodperc múlva feltűnt a madár is. Az árokpart fái felett repült, s a szárnyát szélesen széttárva fordult egyet-egyet. Korán jött, fent még jó volt a fény, de nem repült végig az irtás felett - nyugat felé kanyarodott, s levágott a magas fák mögött. A puska csöve végig követte ugyan, de messze volt a lövéshez.
A második is hamarosan feltűnt, a kis rét felől érkezett, ugyancsak a nyugati oldalon. Először a fűzfatuskó felé fordult, de átrepült a keleti oldal felé.
A vadász mozgolódni kezdett. Mivel rohamosan sötétedett, már minden irányba forgatta a fejét. Távolról hallotta egy cvikk hangját is, meglátni ugyan nem sikerült, de mintha a nyárfák mögött húztak volna el.
Szinte lövésre tartott puskával forgolódott a helyén, tudta, hogy már nagyon kevés van vissza a lővilágból.
A cvikk dél felől érkezett. Előtte az égerfák, és az árokparti nyárfák felett repült, de az irtás fölé érve levágott a két szalonka. A hangjuk hallatszott ugyan, de a háttér miatt látni nem lehetett, hogy merre repülnek, ám felemelkedtek újra, és kitárt szárnnyal fordulni kezdtek.
A dupla lövés ekkor törte szét az erdő csendjét. Az egyik madár röpte megtört, és az árokpart túloldalán lévő útra esett. A másik levágott utána, de a közeledő fák felemelték, és eltűnt a színét vesztett égbolton.
A vadász a puskát lassan újratöltötte, majd megtörve a vállára emelte. Várt egy kis ideig, míg lélegzete lecsillapodott, elővett egy kis üveget a kabátjából, és forró teát kortyolt belőle. Lámpát kattintott, majd elindult az árok felé.
Bizonyosnak vélte, hogy a madár az útra esett. Látta, hogy esetleg sebzett lehet, ezért dobogó szívvel közeledett, és a lámpa fényében meg is pillantotta a fűvel borított út közepén. A szalonka ott ült, forgatta a fejét, szeme megcsillant az erős fény sugarában. Néhány lépéssel közelebb lépett, és megállt felette. A vállán megtört puskát kissé jobban megfogta, óvatos mozdulattal lenyúlt a föld felé… a szalonka pedig elrepült…
Egyet rebbent, felemelkedett, majd végigrepült az út felett. A kanyarulatnál kitárt szárnyakkal kikerülte az öreg fűzfát, és amikor eltűnt mögötte, magával vitte a márciusi este varázsát, a rigók énekét, a naplemente fényét, és a puska dörrenésének visszhangját is.
A kis szoba ablakának zsalugáterét becsapta a szél. A vadász emlékeiből visszatért a valóságba, és akkor vette észre, hogy a megtört puskát összecsukta közben, és erősen szorítja mindkét kezével.
Felállt, a helyére tette, majd bezárta a fegyverszekrényt, és az ablaktáblát is. Mielőtt a kis szobából kilépett, megsimogatta az aggatékon lógó tündérmadarat, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött.
A novella megjelent Varga Csaba Récék a ködben című kötetében.