Még teljesen sötét van, a tél végi éjszaka csípős tenyere simogatja az arcunkat. A tél még nem adta fel. A harcot már elbukta, de seregei még hadban állnak.
Lehet, hogy tudja ezt ő is, csak becsülettel, fegyverrel a kézben, csatában akar elhullani.
Kemény, hideg markában tartja az erdőt. Dér ropog a füvön a csizma alatt. Szinte szentségtörésnek hangzik a dermedt csendben.
Teljes, tökéletes halotti némaság üli meg az egész tájat.
De ebben a mozdulatlan némaságban valami várakozó feszültség lapul.
Még tél van, még éjszaka van, de valahol valami elindult!...
Valamit vár az erdő!
S akkor, a nagy hideg csendben, erős, éles kiáltás vág végig az öreg erdő fái felett!
– Klik-klikkliiik! – az öreg rétisas kiáltotta meg a tájnak, hogy ne féljenek az élők, mert a mogyoró már barkában van, és a hófoltok között a száradó leveleket néhol már megemelte a hóvirág még tokban lévő, fakó, lágy szárú virága.
És az erős hangú kiáltás mintha darabokra törte volna a hideg némaságot.
Talán csatakiáltás volt ez, ami rohamot vezényelt a pusztulás, a hideg, a halott némaság, a tél hátrálóban lévő csapatai ellen.
A sötétség megfakult, eltompult, feneketlen mélyébe először valami tompa, fáradt, alig érzékelhető szürkeség vegyül, ami lassan hígul, fakul, valami leheletnyi kék keveredik közéje, ez szétfolyik a magasban, majd a sótonyi dombok pereme fölött vékony bíbor csík jelenik meg, mely egyre szélesedik, a színe mélyül, benne felállnak a fák sötét csúcsai, végül a dombokra kiterül a hajnal meleg, rózsaszín palástja.
Az éjszaka az erdő öreg fái közé húzódott vissza az árnyékba – ott még éjjel van, az erdő még sötét és hideg.
És ebből a sötétből most széles szárnycsapásokkal beleszárnyal a derengésbe az öreg rétisas.
A hangja most halk. Halkan kiállt, talán szép álmokat kíván az éjszakaiaknak, akik most vackukra térnek, de lehet, hogy a tavaszt köszönti halk szavú tisztelettel, aminek ő most, lám, elébe repül.
A dombok felett megsápadt a vörös sáv, parázsszínű ív jelenik. Kel a nap!
De ez nem a júliusi perzselő, mindent kiégető, gyilkos sugarú égitest, hanem a visszatérő Fény!
A mindig megújuló, mindig feltámadó, éltető, legyőzhetetlen, áldott Napisten!
Szalonkát viszont nem láttam, és nem is hallottam.
***
Este húzásra a Kardos-leshez mentem. Tocsogós, elhanyagolt kosárfüzes, előtte fiatal tölgyerdő. Éppen a helyünkre érünk, mikor mintha egy nagy U hajtás közepébe kerülnék, körben körülöttem nagy felhőtömegek tolakodnak fel az égre, viharos sebességgel.
Középen még tiszta az ég, de már „elhangozhatott” a „befelé!” vezényszó, mert az udvar egyre szűkül.
Pár perc múlva csörög a telefon. A fiam jelzi, hogy ott már esik. Kitartok, amíg kitarthatok. Ha több eszem van, még a nagyja előtt elérhettem volna a kocsit. De nincs! A helyemen álltam, amíg néhány „tiszta” találatot nem kaptam a fejemre – adagonként olyan féllitereseket. Talán húsz métert tehettem meg, mikor lepakolt az eső. Könnyű kabátom körülbelül annyit védett, mintha pókhálót terítettem volna magamra.
Szakad!
A következő húsz méteren belül bőrig áztam. A kutyának könnyű, rajta télikabát van...
Be a kocsiba! Szerencsére a motor még meleg. Jaj, de jólesik most a ventilátor hajtotta meleg levegő! Szárítgatom a fejemet. Aztán a kabátot terítem a kormányra. Gőzölgünk, én is, Koma is, a kocsiban ázottruha- és vizeskutya-szag van...
Közben a felhőorom elhúzódott kelet felé, de átkaroló hadművelet kezdődik dél felől. Már csak egy kis fényes udvar tiszta, de pont felettünk.
Mit tesz ilyenkor egy okos ember? Az okos ember ilyenkor sietve hazaindul.
De ki mondta, hogy mi okosak vagyunk? Nem, kérem – mi vadászok vagyunk!
Tehát visszamegyünk!
Hogy is mondtad, kedves olvasó? Mi vagyok én szerinted?
Hát, nem mondom... igazad lehet!
De Diana is nőből van. És a nők díjazzák a kitartást! Állítólag...
Visszamentünk!
Közben keletről, honnan, honnan se, ezüstfehér felhőhegy torlódott magasra, mígnem elnyelte Sótony, Nyőgér templomtornyait. Délről és nyugatról továbbra is lilásfekete ormok ölelnek körül...
És a fenyegető, sötét hegycsúcsok fölött átsüt a lemenő nap fénye, és bearanyozza, majd rózsaszínre festi a hatalmas hófehér felhőhegy csúcsát. Elképesztő színorgia!
A madarak meg, valami ismeretlen maestro dirigálása alatt, olyan koncertbe fognak – fortissimo –, hogy szinte beleszédülök.
A tavasz mákonya!
És egyszer csak a felettem lévő, elképesztően tiszta kék foltban ott a csillag. Vissza-visszarántom magam az elvarázsolt állapotból, ami persze egyre inkább erőt vesz rajtam, mígnem feladva a küzdelmet, teljesen elmerülök benne. Most talán repülni is tudnék...
Így telt el az este.
Hogy megérte-e?
Hülye kérdés! Hát persze, hogy nem érte meg!
De azért holnap újra kijövök...
(Megjelent a szerző Télen-nyáron vadcsapáson című kötetében)