Ha az embert magával ragadja egy új szenvedély, joggal remélheti, hogy meghatározó élményekben lesz része, főleg a kezdeti időszakban, amikor még minden ismeretlen. Ilyen számomra a vadászat és a vadgazdálkodási szakirány.
2017 szeptemberében vette kezdetét az új kaland, és alig vártam az első szakmai gyakorlatot. Kívánságom hamar teljesült, az első tanvadászatra már novemberben sor került. Kellemesen csípős, ködös hajnalon érkeztünk meg a Gödöllő környéki vadászházhoz, ahol az egyetemi busz kitette a csoportot. Izgalmas, de elveszett érzés volt a hajtásba készülő vadászokkal, puskákkal, egy csapat különböző fajtájú, felfokozott idegállapotú kutyával. Utóbbiakat különös érdeklődéssel figyeltem: vajon hogyan dolgozik egy vadászeb a hajtás során?
A protokolláris feladatok után végre indulásra készen álltunk, amit cseppet sem bántam az akkori napokban „röpködő” mínuszokban. Ebben az évben még épp csak „felütötte fejét” az afrikai sertéspestis a környező országokban, így hazánkban a vaddisznóhajtásnak nem volt akadálya, sok vadra számítottunk. Terv szerint két vaddisznóskertbe, valamint egy szabad területre készültünk a „retró” hatású kisteherautókkal. Szerencsére a legutolsó, egyetemi körökben hírhedt szederindás területre végül nem maradt időnk, a hiányosságért azonban bőséges kontrahajtás, jelentős szintkülönbségek és a mély talaj kárpótolt bennünket.
Az első helyszínen gyors eligazítást hallgattunk meg, majd felálltunk a hajtósorba úgy, hogy minden újonc között egy rutinos hajtó állt, szinte mindenki kutyával. Ekkor még nem gondoltam, hogy a későbbiekben mennyire megnyugtatóan hat majd egy tapasztalt ember közelsége: csak miután ráeszméltem, hogy bizony a vad vissza is törhet… A terepakadályok a legkevésbé sem lankasztották a kedvem, pedig felkészületlenül ért a legtöbb ottani inger. A fel-felcsattanó puskadörrenések közepette a kutyák összehangolt profizmussal tevékenykedtek, pedig a legtöbb eb nyilván nem ismerte egymást. Ennek köszönhetően a négylábúak közül csak egy szenvedett el jelentősebb „harci sérülést”: őt ki is vették a munkából, és azon nyomban állatorvoshoz szállították.
Új, megnyugtató tapasztalatként ért, hogy a vaddisznó, amikor lehetősége van rá, inkább kikerül! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy „csak” kétszer kellett fára másznom… A másik tapasztalatom az volt, hogy a gímszarvasrudli elől azonban minden helyzetben tanácsos félrehúzódni, mert az bizony bármin átgázol ijedtében. Ám amihez a legnehezebb volt hozzászoknom: a hajtás bizony hangos tevékenység, nekem is időről időre kiáltanom kell, pedig én nem szoktam ilyet tenni emberek, főleg idegenek között... De hát, ha erre van szükség, akkor meg kell cselekedni, amit, ugyebár, megkíván a „haza”!
Két hajtás után visszazötyögtünk a vadászházhoz, és mennyei ebédet fogyasztottunk el, ám a valódi jutalom az utolsó hajtás során ért: egy igazán szép hullajtott gímagancsot találtam, amit megtarthattam emlékbe.
Ez volt a legelső és máig egyetlen terelővadászat az életemben, és bár azóta egyre több vadászkalandban van részem, erre egészen biztos, hogy örökké emlékezni fogok.