Fázósan toporgunk a falu utolsó utcájában, a betonút legvégén. A reggel hűvös, az eget néhol felhők takarják, de a dombok mögül emelkedő nap fénye néha átvilágít közöttük. A hideg éjszakák miatt a levél most kezd lehullani a fákról, a harmattól a gazok szára megtört, némelyiké már felcsupaszodott.
Az eligazítással nem időzünk sokat, mindenki a kabátját gombolgatja, és kocsiba ülve elhajtunk Cerina felé.
A cerinai szőlőhegy egy letűnt korszak romos emlékeit őrzi. A hegy alatt fut a vasút, és a keleti oldalról odalátszik az osztopáni vasútállomás. A pincék romosak, vetetlen, gazos földek, hiányos szőlősorok húzódnak mindenütt. Három évtizede még volt gazdája minden tanyának, a földpincékben boroshordókat őriztek, a lugasokat ilyenkor már bekapálták, vagy lófogatos kis ekével töltötték be. Mára ennek nyomát sem találni, csak néhány pinceépületen látszik, hogy időnként kijár oda valaki „körülnézni”...
Az északi oldalról indulunk. Kevesen vagyunk, de a terület sem nagy, két elálló elegendő a túlsó végére. Középen lépkedek, a jobbomon Gábor, balról pedig Zoli hajt a rézsű felől. Az erős szálú fű néhol embermagasságú, de a fújdogáló szél már leverte róla a harmatot, így a ruhánk száraz marad.
A fű hirtelen megzörren mellettem. Őzsuta ugrik fel és törtet át a hajtósoron, gidája pedig fegyelmezetten követi. Nem marad le anyjától, mindketten méretes ugrásokkal távolodnak tőlünk nyugat felé.
A szőlősorokhoz képest keresztben haladunk. Gazosak, gondozatlanok, de az egykor kifeszített drótok azért meglassítják a sort. Jobbra egy fácán rebben fel, Gábor jó érzékkel leszólítja egy öreg szilvafa koronája mellől. A túlsó oldalon fordulunk, hajtjuk a hegyet visszafelé az út másik oldalán.
Az akácos szegélyben szajkók lármáznak.
Az egyik a fán üldögél; megállok, a puskát a vállamhoz emelem, de mintha csak tudná… Nem repül fel. Amikor mégis, nem lövök, mert kifelé tart, Zoli felől pedig erős duplázás hallatszik, de komoly eredménye nincs a lövéseknek.
Előttünk újabb mátyás repül át, de az nem tudja elkerülni Gábor puskáját. Elém esik, mire felveszem, már nincs benne élet. A szőlőhegy végén elálló Zoli bácsi is meglő egyet, mikorra éppen kiérünk.
Az osztopáni tavak felett folytatjuk a hajtást, sásos, gazos lap után felfelé igyekszünk a dűlőutak irányába. Pista egészen a kertek alá húzódik, hogy a bokros részeket és a magas gyümölcsfák közötti részt is felzavarja. Néhány fácán átrepül felettünk, de a domb miatt olyan magasan, hogy a puskák csendben maradnak. Pali bátyám és Zoli bácsi az úton áll, a fasor két oldalát tartják szemmel.
Közöttünk újabb szajkók repdesnek.
Egyikük visszatör, éppen elrepülne Zoli felett, de nem jut messzire. Elejtője felveszi, megindul, majd meglő egy újabbat is. Én is rásütöm a puskát kettőre is, de mindegyiket elhibázom.
A többi a mező felé próbál kitörni, de Zoli bácsi azt már nem engedi. Egy madár lehull, egy másik fennakad az akácágak között, olyan magasan, hogy elérni, felvenni utána nem vagyunk képesek.
Kora délután van, a jó hangulatú vadászat eredményessége még egy hajtást követel. A Jesenszky-tábla szélén állunk meg, és amikor szedelőzködünk, egy nyúl ugrik fel a szegélyakácosból.
Még minden puska töltetlen.
Misi eszmél fel legelőbb, egy patront a csőbe tuszkol, és szinte lehajolva utánalő. A nyúl az akácok között felbukfencezik.
A búzatábla még nem fagyott ki, zöldell, a sarat jócskán összeszedi a csizmánk talpa. Átvágunk a vetésen, és az árokpartot hajtjuk meg, ahol egy hatalmas nyárfa áll a patak szélén. Lehet vagy nyolcvanéves, felette eljárt már az idő. Terjedelmes koronáját fagyöngyök uralják, vastag ágai néhol már szárazak, tördeli őket az időnként fújó, erős északi szél.
A fagyöngyök között szajkók zajonganak. Először csak néhányat látunk, de ahogy közelebb érünk, egyre több repül fel. Tizenhárman vannak… Jöttünkre elhagyják a menedéküket, az árokparti füzekre repülnek át, mi pedig felemelt puskacsővel a nyomukba eredünk.
Az árok melletti gazost is hajtjuk, vele a vadföldön tengődő, lerágott szárú kukoricát, de üres mindegyik.
Így a szajkókra fordítjuk minden figyelmünket. Azok pedig fejvesztve repdesnek ágról ágra, mindig közelebb a túloldalon várakozó elállók felé.
Időnként egy-egy kitör közülük, mindig találnak rést a puskások között. A patron fogy, de sokáig egyetlen madarat sem tudunk felvenni.
Az egyik felém repül, de visszafordul, és a fák közötti résen átszáll a túloldalra.
Ott éri a lövésem. Megállunk, mert először nem találjuk, keresés közben felverünk egy fácánt, amelyre Zolival egyszerre sütjük rá az alsó csövet.
Miközben ő lehajol érte, meglátom a madaramat a bokrok között. Odalépek, teljesen sértetlennek tűnik – talán egy szem sörét ha érhette. Aggatékra fűzöm, és mikor indulnék, hallom, hogy kirepül a többi is.
Zoli bácsi pontos lövésétől azonban még egy mátyás hull a vadföld szélére.
A nap már lemenőben van a Pelőc-erdő felett, amikor a terítéket megbontom, és a hét szajkó közül a magamét kiemelem. Kalapomra fektetem, még megtört puskámat is mellé teszem.
Emlékeimben, arról a napról, a szajkóról, ezt a képet őrizgetem.
(Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. novemberi lapszámában.)