Minden magyar vadász álma, hogy egyszer betekintést nyerhessen egy másik ország rejtett vadvilágába. Ez az álom valósággá vált, amikor 1989 nyarán bátyám különleges meglepetéssel tért haza, az első meghívással egy jávorszarvas vadászatra.
Eljött a nap, amikor hajónk befutott velem ismételten a svéd tengeri kikötőbe, Trelleborgba. Visszagondolva, két évvel ezelőtt még csak fényképezőgéppel örökítettem meg a csodálatosan érdekes ország állat- és növényvilágát, és most a Carl Gustav fegyveremmel gördült ki a vonat a hajóóriás gyomrából. Veiko barátommal üdvözöltük egymást és rövid vámkezelés során bemutattam a fegyveremet, ami megérkezett a szülőföldjére, majd elindultunk az öt órás autóútjára. Fáradtan, de mégis feszült figyelemmel fürkésztem ismét az erdők és tavak országát, mely felszínt a történelmi jégkorszak formált és alakított ki a mai jellegzetes képére. A magaslatok között, kisebb-nagyobb mélyedések 96 ezer tavat rejtenek magukba, melyet sebes, kristálytiszta vizű patakok és zuhatagok pókhálóként kötnek össze. Délről észak felé haladva a lombos erdőket felváltják a szinte véget nem érő fenyő- és nyírfaerdők, jellegzetes lápos és kopár sziklaszirtes területekkel szabdalva. Az erdőrengeteg egyhangúságát a kisebb- nagyobb, elszórt települések szakították meg, jellegzetes skandináv házakkal. A színes, szinte mesébe illő faházak lenyűgöző képet festettek patinás tisztaságú környezetükkel. Már sötétedni kezdett, amikor megérkeztünk Svenjungába a vendéglátómhoz és egyben a vadászat színhelyére. Nem sokkal később, ahogy elfoglaltam a szobámat, megérkeztek vendéglátóm svéd és dán barátai, akikkel az elkövetkezendő 5 napban együtt vadásztunk. Javában folyt a beszélgetés és ismerkedés a vadászszobában, miközben ámulva-bámulva néztem a medveszőröket, jávor- és rénszarvas, valamint vendéglátóm egyéb ritka trófeáit. Közben megérkezett bátyám is, akit nagy örömmel fogadtam, hiszen így most már tolmács is volt, kiegészítve a német tudásomat. Előkerült az 560 hektáros vadászterület térképe, mely egyben a vendéglátóm saját tulajdonú erdeje volt, beékelve kisebb-nagyobb mezőgazdasági parcellákkal. Az ilyen és ehhez hasonló jellegű, száztól több ezer hektárig terjedő, magántulajdonban lévő erdőterületek meghatározzák a vadászati lehetőségeket. A kis parcellák sok esetben nem alkalmasak a jávorszarvas részére állandó élőhelynek, s ilyenkor csak az átváltó vadra vadásznak. A beszélgetés során a bátyám felhívta a figyelmemet a fegyverkezelés szabályaira, amire a svédek nagyon kényesek, ami eszembe juttatta a szigorú vadászvizsga menetét. Számomra szokatlan volt a nappali vadászat, ugyanis Svédországban vadászni csak napfelkeltétől napnyugtáig szabad, mely percnyi pontossággal meg volt határozva. A rendeletet szigorúan be is kell tartani, amit később tapasztaltam: Göteborgban ez az időtartam jelenleg 06:30-tól 7:15-ig tart. Veiko úgy tervezte, hogy az első két napban egy barátja, területén vadászunk majd, aki hosszabb időre elutazott. A hosszas beszélgetés során hamar elszaladt az idő és éjféltájban jónak láttuk, hogy eltegyük magunkat holnapra. Bátyám is elbúcsúzott a jókívánság átadása után, mivel ő az első három napban más területre volt hivatalos. Az első vadásznapon hajnali négy órakor, pár óra alvás után bizony nem kellett ébreszteni. Rövid reggeli és kávézás, majd összepakoltuk a szendvicseket, a termoszt megtöltöttük teával, és már indultunk is. Bernt Mitsubishije és a két dán Toyota terepjárója lágy zümmögéssel siklott velünk a kavicsos úton. Szemem a reflektorfényben távcsőként fürkészte a környéket. Fából készült családi házakat érintettünk, melyek szebbnél szebb színes lámpákkal kivilágított ablakaik fényében díszelegtek. Szinte karácsonyi hangulatot keltettek bennem. Egész Svédország lázban van, szinte minden háznál vadászok készülődnek, kalapjukon piros szalaggal. Fél hatkor megérkeztünk a helyszínre. Rövid készülődés és megbeszélés után Bernt a háztól keleti, mi négyen a nyugati irányba indultunk. Már kezdett világosodni. Egy erdőfelújítás szélén haladtunk előre, Per és Nils már felültek a magaslesekre. Veikoval egy szálas fenyvesbe értünk. Elmentünk egy sózó mellett, melytől körülbelül 30 méterre lévő lesre ültünk fel. Feszülten figyeltük a környéket, közelebb-távolabb puskaropogás törte meg a csendet, amelyek fokozták a vadászlázamat. Nyolc óra után a lövések fokozatosan abbamaradtak. A hideg, párás északi szél a mikádómon megtalált minden rést. A remény és vadászláz ellenére fázni kezdtem, amikor előkerült a termosz a hátizsákból és a forró tea hősugárzóként hatott át, s a szendvicsek csillapították éhségünket. A körülöttem elterülő tájat most kezdtem szemügyre venni. Előttünk 15-20 éves fiatal lucos, amit egyik oldalról erőfelújítás szegélyezett, a másikról pedig sűrű nyíres-füzes fiatalos, ez utóbbi a jávorszarvasok kiváló élőhelye. A kidőlt és élő fák törzsein mindenütt vastag zuzmóborítás, mely szürke színű nadrágba öltöztette a fákat. A lestől jobbra, nem messze ált a sózó, amit csak most vettem szemügyre és egyben elgondolkoztatott, hogy mekkora lehet valóságban a jávorszarvas, ha a só kockát egy megközelítőleg 2,5 méteres fenyőcsonkon helyezték el. Az idő közben gyorsan elszaladt és fél 11-kor csonttá fagyva, meggémberedve tanultam újra a járást. A meleg szoba, az ebéd és a rövid bólintás szinte ujjá varázsolt. 15 órakor már ismét a lesünkön ültünk, de most Bernt volt velem, aki jól tudott németül, így suttogva elbeszélgettünk. A délután is eseménytelenül elszaladt. A nap is közben kierőltette sugarait a felhők közül és a várakozás is kellemesebbé vált. Este hat órakor már otthon voltunk. A vacsora után a szauna és közben a hideg dán sör kiűzte belőlünk a megfázást és fáradságot. Az esténk már éjfélbe lépett, amikor tollat fogtam a vadásznaplóm írásához.
A második napunk már egy kicsit változatosabban telt el. Bár ugyanazon a lesen ültünk, de nyolc órakor egy suta látogatott meg minket, Veiko szerint egy fiatal őz, bizony termete a magyarországi fajtársához képest egy idős sutát mutatott. Útjára engedtük, mivel a tulajdonos csak őzbak elejtését engedte meg. Veiko felállt és mutatta, hogy a mögöttünk lévő szálas fenyvest meg fogja mozgatni. Fegyveremet a kezembe fogtam és türelmesen vártam, felkészülve a váratlan eseményre. Fél óra múlva hangos madárszárny csapkodás hasította félbe a csendet, s szemem távcsőként fürkészte a koronák között a szürke eget. Szívem ütemes kalapálása kezdett nyugodni, amikor a csend visszaállt eredeti rejtelmébe. Vendéglátóm, amikor visszatért elmondta, hogy egy fajdkakas szállt fel előle, amire csak januárban szabad vadászni. Ezek után a délutánt már nem töltöttük ezen a lesen, mert az esélyünk bizonytalannak tűnt, a keskeny vadászterület miatt csak átváltó vadra tudtunk volna vadászni. Az ebédet már Svenjungába fogyasztottuk el. Pihenő után, röviddel 16 óra előtt indultunk gyalog a háza mögötti északi területre, Bernt és a két dán pedig autóval távoztak a másik irányba. Beértünk az erdőbe, balra tőlünk szálas lucos, vastag moha és csarabos aljnövényzettel, jobbra tőlünk egy fiatal erdeifenyő elegyes lucos, amiből vendéglátóm nemrégen vágatta ki a nyíreket, tisztítás jelleggel. Az emelkedő után felértünk egy tarvágás szélére, ahol megálltunk és feszülten kémleltük a környéket. A tisztás szélén megpillantottam a lesünket, amire lassú, kimért léptekkel értünk fel. Az idő nagyon kellemes volt, a szélcsendben szinte a kabát is lekívánkozott rólunk. A lemenő nap sugarai sárga leplet borítottak a tájra. A feszült csendet egy holló mély korrogása zengte át. A tisztást tőlünk jobbra nyírfákkal elegyes szálas lucos határolta, amelyek teteje hajladozott a sok toboztól. Vendéglátóm érdeklődésemre elmondta, hogy az erdőnevelés során a lucfenyőt veszi előtérbe. Általános gyakorlat, hogy a tarvágások után a részletet hektáronként kettő-, maximum háromezer csemetével ültetik be, figyelembe véve a már meglévő újulatot. A terület várhatóan természetes úton szóródik be a környező fenyő állományokról. Lassan a táj sárga leple szürkére váltott és indulnunk kellett vissza. A mai napon sem kedvezett senkinek a vadászszerencse.
Harmadnap hajnalban a tomboló szélvihar és a záporeső teljesen szertefoszlatta reményemet. Bernt reggel 5 órakor ébresztett, ami egy kicsit meglepett. Vajon esőben is kimegyünk vadászni? A reggelinél magyarázatot kaptam kérdésemre, miután megláttam, hogy leesett az első hó. Amikor elindultunk, még szemetelt a havas eső, kellemetlen szél tetézte a párás, hideg időt. Ugyanazon les felé vettük az irányt, ahol az előző este ültünk. Elérve azt, még egyszer a felújításra pillantottam, majd elindultam szép lassan felfelé, s pár fok megtétele után ösztönösen hátrafordultam: váratlan meglepetés ért, mert megláttam a túlsó oldal lankás mélyedésében az első jávorszarvast. Nesztelenül értünk fel a lesre, miközben Bernt nyugtató szavait hallottam. Elfoglaltuk helyünket, és már távcsővel figyeltem a hatalmas testet. A viharos északnyugati szél könnycseppeket fakasztott a szememből, miközben a vadászláz rabja lettem. Az eső közben elállt, a vad távolságát 250 méterre becsültem és emeltem is a fegyveremet. Bernt szavaival hirtelen ledermesztett. Nicht schiesen! (Ne lőj!) Miért? - tettem fel magamban a kérdést. Meglepetésemre azt a választ kaptam, mert a vad körülbelül 350 méterre volt. A nagy test bizony alaposan megtévesztett a távolság becslésében. A vad csodálatos látványa, lassú lomha mozgása szinte felőrölte idegeimet. Berntet próbáltam rávenni, hogy cserkeljünk rá jobbra az erdő takarásában, mivel a szelünk jó volt. Hosszú nyaggatás után, amit nem értettem, engedett és már lent is voltunk. Elindult, de egyenesen az erdőfelújításon a vad felé, én meglepetten követtem. Már 50 métert megtettünk lassú kimért léptekkel, amikor megálltunk és leguggolva figyeltünk. Nem akartam hinni a szememnek, s a kérdésemre elmondta, hogy a jávor látása nagyon rossz, ezért jöhettünk szemből-szembe. A vad egyre közeledett a szemközt lévő erdő felé. Bernt a lövést innen sem engedte meg és azzal bíztatott, hogy este még várhatóan vissza fog látogatni, ami bizony sovány vigasz volt számomra. A jávortehén közben már belépett a szemközti erdőbe, amikor Bernt elmondta, hogy az már nem a vadászterület része, nem Veiko tulajdona. A szarvas a határtól úgy 20-30 méterre állt, és bármilyen jó lövést is kap, általában még 40-50 métert is elmehet, majd a szomszéd területén fekszik le. Eredményes lövésnél sem biztos, hogy tűzben rogy és ekkor már egyszerre értettem, miért tiltotta meg a lövést. A sebzett, vagy elhullott vadat ilyen esetben csak a szomszéd engedélyével lehet keresni, illetve áthozni, ez viszont igen sok bonyodalmat okozhat. Közben a jávor eltűnt az erdő mélyében, így a valóság ismét remény lett – t alán majd este. Lassan visszaballagtunk Veiko házához, és elbeszélgettünk a történtekről. Délben már a tűző nap sugarai tavaszi hangulatot idéztek és ebéd után az utolsó hófoltokat is megadásra kényszerítették. Számomra még szokatlan volt ez a hirtelen hőingadozás, szinte óráról-órára változott. Végre elérkezett a várva várt esti vadászat. Felpakoltunk és most Veikoval indultunk a reggeli les színhelyére. Az időjárás alkalomhoz illő volt, enyhe szellő simogatta arcunkat, miközben 16 órakor elhelyezkedtünk a lesen. Örvös galambok raja húzott el felettünk. Bernt a velünk szemben lévő lesen ült a felújítás túlsó oldalán. Szemeim már szinte kocsányon lógtak, úgy kutatták a rejtett zugokat, s füleim radarként észlelték a legapróbb neszeket. Húsz perce ültünk némán a lesen, amikor balra, a sűrű széle fejé fordítottam a tekintetem és megpillantottam a jávor fejét. Felkaptam a távcsövet és meglöktem Veikot. Ti ta den dar alg! Ő még nem látta, mert közben eltűnt a lucfenyők takarásában. Az erdő szélén egy öreg almafa állt, valószínű arra fog kijönni, magyarázta Veiko. A jávorszarvast még nem láttam, de szívem már a torkomban dobogott, úgy éreztem, meggyulladok. Vendéglátóm megnyugtatva tette kezét a vállamra. Ruchig, ruchig! Gyorsan ledobtam magamról a mikádót és már nyúltam is a fegyverért. A szarvastehén időközben kilépett az almafa alá, de az elszórtan álló lucfenyők ágai még mindig takarták. A távcső szálkeresztje már a kedvező pillanatot várta. Veiko jelezte, hogy lőhetek, és miután a szarvas a két fenyőfa között oldalra fordult, már dördült is a lövésem. A szarvas gyors futásba kezdett, majd egyre lassult. Veiko vállveregetéssel jelezte, hogy a lövés talált, de én gyorsan újra töltöttem. Gut schiesen! Körülbelül 40-50 méter volt, mire megállt, és dörrent is a második lövésem, melyre az állat tűzben rogyott. A boldogságtól már alig bírtam magammal. Vendéglátóm előre ment megnézni a vadat, én irányítottam. Rövid keresés után felemelt kezekkel adta tudtomra: a jávorszarvas terítékre került. Az örömtől szinte repültem le a lesről. Az átnyújtott töretet a sapkámba tűztem, a magyar szokásoknak megfelelően. Az álom már valósággá vált. Jávorszarvas vadásszá lettem. A lövést 160 méterről adtam le, az első tüdőlövés volt, a második pedig az első lábát combnyakon zúzta szét, amitől az állat tűzben rogyott. Zsigerelés után boldogan tértünk haza. A vacsorát és az élménybeszámolót követően már sötétben hoztuk le Valmettal a szarvast.
A hosszú éjszakába nyúló ünneplés rányomta bélyegét a reggeli felkelésre. A két dán már korán átment Bernt területére vadászni, bátyám is közben megérkezett és gratulált a sikerhez. Hajnalban már csak hárman indultunk vadászni. Fagypont alatt volt a hőmérséklet és vastag, fehér zúzmara borított mindent. Bátyám egy lesre ült fel, mi ketten Veikoval cserkelni indultunk. A csonttá fagyott, zúzmarás aljnövényzet nem éppen kedvezett a cserkeléshez. Fenyveseken, ingoványon, réten és majorok között vezetett utunk és a közben felkelő nap sugaraitól megolvadt zúzmara cseppek megannyi színes gyémántként csillogtak. Riasztó őzek jelezték, hogy érkezésünket észlelték. A házhoz 9 órakor érkeztünk, s közben már bátyám is megérkezett, neki sem volt szerencséje. A rövid reggeli és pihenő után lenyúztuk és felbontottuk a szarvast. Munkánk végeztével már készülődtünk, mert Bernt várt minket a saját területén, kicsit megkéstünk, de egy órakor már ismét a magaslesen ültem bátyámmal együtt. Bernt tacskójával 2 órás bokrászás után tért vissza, eredménytelenül, majd ő is ebéddel fogadott. Háza egy félszigeten terült el a vízpart mellett, Viskaforsban. Ebéd után megmutatta az 5 hektáros nagyságú vadasparkját a 15 dámvaddal. A rövid kikapcsolódás után már indultunk is a délutáni lesvadászatra. Mindenki külön lesen ült, én az erdőtömb közepén lévő felújítás szélén állón. Eljött az utolsó vadászeste, síri csend omlott a tájra. A távolból lövés zaja hallatszódott. Belső szorongás fogott el. Előttem a táj lankásan húzott lefelé, így messze betekinthettem az erdőrengetegbe. A lucfenyők hegyes kupolaként meredeztek az ég felé, s a zöld egyhangúságban a sárguló nyírfalevelek árulkodtak a közelgő télről. Az időm letelt, lassan besötétedett, indultunk Svenjungába.
Az utolsó nap csodálatos meglepetéssel zárta le az élménysorozatot. Reggel még ugyanazon a lesen ültünk, ahol előző este. Éjjel esett az eső, a levegő kristály tiszta, az idő nagyon enyhe volt. A felkelő nap sugarai szép napot jósoltak, barátunk Nils volt a szerencsés, egy őzsutát sikerült elejtenie. A tízórait 9 órakor fogyasztottuk el, majd a két dán vendég búcsút vett tőlünk. Bernt tudtunkra adta, hogy az elkövetkezendő kb. három órában mi le fogunk állni és ő a tacskójával hajtani fog nekünk. Ezután elindult a háza melletti ösvényen. Nagy meglepetésemre mi négyen (Bernt édesapja is velünk volt) pedig motorcsónakba szálltunk, s a piros ladik vidáman szelte a tó mogorvazöld vizét a túlsó part felé. A vastag, puha mohapaplanon szinte nesztelenül lépkedtünk a lesállás felé. Én voltam a legszélső puskás egy lápos területen, melyen ritka erdeifenyves vert gyökeret. Sörétes puskámat letámasztottam az erdeifenyőnek és türelmesen vártam. Apróvadra és őzre számíthattunk, Svédországban különben őzre is szabad vadászni sörétes fegyverrel. Körbenéztem, és a csarabcsokrok között mély szarvascsapákat fedeztem fel. Meghallottam a tacskó ugatását, és feszülten figyeltem. A kutya hangja hol közeledett, hol távolodott. A nap sugarai büszkén játszottak a felhőkkel a mellettem lévő kis tisztáson, amit szinte tőre rágott, zuzmóval vastagon borított nyírsarjak fedtek. Délben megláttam, hogy Bernt közeleg felém, és hozza a svédországi vadászatom utolsó perceit. Visszafelé ballagva elmesélte, hogy kutyája őzet, majd egy nyulat hajtott, de sajnos egyikünknél sem kerültek puskavégre.
Eljött az utolsó pillanat, amikor is búcsúznom kellett a felejthetetlenül szép öt nap valóságától. Köszönetet mondtunk Berntnek és a fegyverek bekerültek az autóba. Bátyám már indult Borosba, mi Veikóval visszamentünk a csomagjaimért. Megpakolva gurultunk ki a háztól, s érzékeny búcsút intettem a tájnak, ahol jávorszarvas vadász lettem. Jó félórás út után értünk Borosba. Este még nagy munka várt ránk, a koponya kifőzése. A trófeát bátyám hozta el Magyarországra. Másnap este 19 órakor futott ki velem Malmöből a hajó, a háborgó sötét tenger felé.
Az elkövetkezendő években még több alkalommal voltam ott vadászni, több-kevesebb sikerrel. Sajnos vadászéveim megszakadtak, mivel bátyám súlyos betegsége után 2023 évben élete véget ért. Ezek a sorok emlékül szolgálnak, hogy milyen sok kellemes, élményben gazdag percet töltöttünk el együtt.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre!