Azaz természetfeletti. Bár e szó hallatán talán sokak valamiféle hókuszpókuszra gondolnak, valójában ennél egyszerűbb a jelentése.
Valami olyan eseményre utal, amit az eddig megszerzett, meglévő természettudományos ismereteinkkel nem tudunk megmagyarázni… Viszont vannak dolgok, amiket nem is kell feltétlenül értelmeznünk. Csak egyszerűen elfogadni, hogy az élmény, a csoda emléke örökre beleírja magát gondolatainkba, gazdagítva mindazt a sokszínűséget, amelyet – Hányi Károly 1942-ben megjelent, „Szent Anna táján” című írásából idézve – „a Teremtő adott az embernek a természettel, talán gyarlóságának, mulandó voltának vagy küzdelmes életének kárpótlásául”.
Teológiai hallgató koromban, a kétezres évek elején kapott szárnyra az a szóvicc, hogy mi a különbség a teológia és a geológia között. A válasz: ég és föld. Vajon elválaszthatjuk-e az eget a földtől? Ugyanis a szemünk által felfogott fény az agyunkban is azt a képet jeleníti meg, hogy a látóhatár végén e kettő összeér. Vadászati hagyományaink, szakrális értékeink vajon nem emelnek-e bennünket felül a földi dolgokon? Minden bizonnyal így van.
Azonban mai rohanó világunkban az ilyen csodák magunkba fogadására úgymond nincs idő. Az is meglehet, hogy annyira telítődött gondolatvilágunk a mindennapok fentebb említett küzdelmeivel, hogy egyszerűen nem is maradt hely a pillanatnyi csodák észlelésére.
Hogyan gondoljunk az időre? A fizika szerint a folyamatok egymásutániságának jellemzője ott, ahol van tér és anyag. Azonban egy nagyobb rendszerben elhelyezve sokkal színesebb, sokkal komplexebb. Ha visszagondolok az első elejtett vadamra, egy rókára, amelyet 30 méterről hoztam terítékre, és becsukom szemem, hallom a fülemben a lövést, a becsapódást. Látom magam előtt a vad testének görcsös találatjelzését. Tekintetünk – talán – találkozott, de én biztos láttam a szemében a döbbenetet, hiszen fejét a hang és az érkező fájdalom irányába fordította. Nem volt több 2-3 másodpercnél, és élettelen teste a rét vadvirágai közé dőlt… 2-3 másodperc… Mi az az embernek? Észre sem vesszük, de érdemes végigvenni mindazt, ami ebben a rövid valóságban, a lövés és találat pillanatában végbemegy. Az idősík ugyanazon pontjában, de más térben folyik tovább a régi küzdelem: mindenki élni akar. Az univerzumban valahol megszűnik egy csillag, egy másiknak a fénye éppen akkor érkezik meg hozzánk. Miközben én visszafojtott lélegzettel meghúztam az elsütőbillentyűt, csak egy pillanat volt, de szerte világunkban az idő kereke forog. Csak én éreztem úgy, hogy egy tizedmásodpercre körülöttem minden megszűnt. A puska elhallgatott, nagy levegőt vettem, de a vadnak az utolsó lélegzetvétele volt, mire a szívverésem helyreállt, az övé pedig végleg megszakadt. A réten valami megváltozott, s már semmi sem lesz olyan, mint régen, hiszen minden egyes élettel elvész valami. A halál megváltozhatatlan ténnyel ejt sebet mindenben. Amit szomorú kényszerből vadászkéz okozott, majd az élet mint titok gyógyítja be. A rétnek talán nem is kellett sokat várnia, s új frakkos ura lett. Egy rókaélet elmúlásával mások esélyt kaphatnak, lehet, csak egy újabb napot, hiszen más ragadozók jönnek. A Föld forog tovább, az idő telik. Wass Albert 1926. június 1-jén megjelent, „Lövés” című versének sorai jutnak az eszembe:
Nem elmélkedik tovább senki;
Erdő alszik, szellő suttog,
A szürke füst lassan elszéled.
Nem szűnt meg semmi, csak egy élet.