Részlet gróf Károlyi Lajos Egy élet a vadászatért című kötetéből.
A nagy lehetőség csak 1943 novemberében jött el. Szóltak, hogy a farkas a terület határán beváltott egy viszonylag kicsi sűrűbe. Ez a mintegy húszholdas dzsungel mély, sűrűn benőtt árok közepén húzódott. Ritkás, öreg famatuzsálemekkel tűzdelt nyírfaliget ölelte félhold alakban a meghajtandó árkot, míg a túlsó oldalát harmincéves lucos határolta.
Ez alkalommal délelőtt tizenegy órakor kaptam a hírt. Egy órakor máris találkoztunk nyolcan, vadászok a megbeszélt helyen, és kettőkor már a helyünkön áltunk. Természetesen csak néhány előnyösnek látszó helyre tudtunk felállni; a ponyva akkor nem állt rendelkezésemre. Akár 1917-ben, most is Hartinger követte a nyomot azzal az utasítással, hogy hangosan hajtson.
Már negyven perce álltunk ott, amikor jobb oldali, második szomszédom, a helyi fűrészüzem vezetője egy lövést adott le. Később megtudtam, hogy a farkas egyenesen az irányába tartott, de ő kicsit korán, mintegy nyolcvan lépésről rálőtt durva söréttel, s ezzel a ragadozót visszafordította a hajtásba. Miután Hartinger megtudta, mi történt, újra ráállt a sértetlen vad nyomára. Vagy húsz perc telt el anélkül, hogy valami is történt volna, és már arra gondoltam, a farkas valahol ismét kitört a hajtásból. Elhagytam a helyemet, hogy bal oldali szomszédommal, Boleška erdésszel megvitassam a helyzetet. Ő azt mondta, éppen most haladt el előtte a hajtó, még vissza lehetne hívni. Halk füttyömre tényleg szinte azonnal megjelent Hartinger, és közölte, hogy a farkas összevissza szaladgál a hajtásban, s a nyoma immár követhetetlenné vált a hóban. Lehet, hogy a hajszolt ragadozó ráállt egy erősen kijárt vadváltóra, amely a völgyben álló etetőhöz vezet, és azon a nyomvonalon elhagyta a hajtást. E váltón azonban már lehetetlen száz százalékos biztonsággal azonosítani a nyomát. Erre az erdész bal oldali szomszédját, az egyik vadőrt is beküldtem a hajtásba, hogy ketten még egyszer, jó hangosan beszélgetve-zörgetve, járják át az erdőt, és ahol a legsűrűbb, adjanak le két lövést.
Siettem vissza a helyemre, de már húsz lépéssel előtte észrevettem a farkast, amint éppen az elcsendesedett hajtást készült elhagyni. Néhány kökénybokor jó takarást nyújtott. Mintegy ötvenlépésnyire hagytam még közeledni. Nyugodtan emeltem vállhoz a puskát. A keresett ragadozó jó harminc lépés távolságban akart mellettem elóvatoskodni, amikor a golyóm eltalálta, és a farkas összeesett. Mire odaértem hozzá, már kimúlt.
Ez a farkas is fajának nagy példánya volt; szőre sárgás színű, nem olyan szép szürke, mint az elsőé. Igen izgalmas hajtás során került kézre. Míg a helyemen, az öreg bükk alatt álltam, és az eljövendő dolgokon elmélkedtem, a vad által bőséggel lakott sűrűből – számos malaca kíséretében – egy koca, valamint két dámtehén jött elő, és ügetett el mellettem: szemmel láthatóan fogalmuk sem volt a farkas ittlétéről.
Ez alkalommal az unokáim vártak otthon, határtalan örömmel és lelkesedéssel. Amint megpillantották a vadászat eredményét, berohantak nagyanyjukhoz, és lélegzetet sem véve úgy próbálták közölni vele a nagy esemény hírét, hogy komoly gondot okozott neki, mire sikerült kihámoznia az üzenetet lényegét, miszerint a leterített farkas odakint fekszik az udvaron.
A Morva folyó keleti árterületének mintegy ezerholdas része is a stomfai területhez tartozott. Szemben, a nyugati parton feküdt a marcheggi uradalom, kétszer akkora ártéri erdővel, amely unokatestvérem, Pálffy Miklós herceg birtokának részét alkotta. Itt, ezen az ártéren őshonos volt a szarvas: jellege szerint testre is nagy volt, de agancsa sem maradt el a Kis-Kárpátokban élőkétől.
Ezekben a fiatal erdőkben, a gyakori árvíz áztatta talajon igen sűrű aljnövényzet nőtt. Számtalan vízforrás és belvíz nehezítette a cserkészetet, és tette szükségessé a megfelelő magaslesek használatát. Ezek általában a rétek szélén vagy egyéb nyíltabb területrészeken, rendesen egy-egy vén tölgyfa meglehetősen magas ágai közé ácsolt, egyszerű ülések voltak, hogy az embernek ne csupán jó kilátása nyíljék odafentről, hanem még a szúnyogoktól is nyugta legyen, amelyek a buja, örökké nedves ártéri erdő mélyebb régióiban elképzelhetetlen mennyiségben hemzsegtek. Tölgy, kőris, gyertyán, gyorsan növő rezgőnyár, jegenyenyár és fűz, néhol egy-egy szillel vegyesen, alkotta e terület faállományát. Eredménytelen cserkészet során, az itt tanyázó gazdag madárvilág szolgált a természetet szerető vadász szemének bőséges kárpótlással. Elsősorban a vízimadarak sokféleségét láthatta az ember, a kócsagtól a gólyáig – néha a ritka fekete gólya is előfordult a környéken –, valamint gyakran megfigyelhette a réti- és a halászsast, az egerészölyvet és a baglyok képviselőit.
A magaslesekről a legelőjére kiváltani szándékozó vadra olykor egészen a réten túlra, hozzá igen gyorsan – és alkalmanként igen messzire is – kellett lőni. Egyszer az egyik ilyen, alkalmatos ülőkével ellátott tölgyről szokatlanul hosszú lövést tettem egy tizenkettes bikára, mely tűzben maradt. Ilyen távolságra csak szükség esetén lövök, de Miller és Greiss-féle egycsövű golyós puskám a hozzá való igen hatásos, 8 mm-es lövedékkel ilyen távolságra is biztonsággal hordott, ha kellett. Ez az egycsövű előzőleg az 1935-ben elhunyt gróf Apponyi Henrik barátom tulajdona volt, aki a Himalájában, 6000 méter magasságban ezzel a puskával hihetetlen távolságról, 660 lépésről ejtett el egy ritka hegyi kecskét. Hazai kísérői később úgy mesélték, hogy aznap nem volt olyan, amit el ne talált volna.