Részlet gróf Károlyi Lajos Egy élet a vadászatért című kötetéből.
A nagy lehetőség csak 1943 novemberében jött el. Szóltak, hogy a farkas a terület határán beváltott egy viszonylag kicsi sűrűbe. Ez a mintegy húszholdas dzsungel mély, sűrűn benőtt árok közepén húzódott. Ritkás, öreg famatuzsálemekkel tűzdelt nyírfaliget ölelte félhold alakban a meghajtandó árkot, míg a túlsó oldalát harmincéves lucos határolta.
Ez alkalommal délelőtt tizenegy órakor kaptam a hírt. Egy órakor máris találkoztunk nyolcan, vadászok a megbeszélt helyen, és kettőkor már a helyünkön álltunk. Természetesen csak néhány előnyösnek látszó helyre tudtunk felállni; a ponyva akkor nem állt rendelkezésemre. Akár 1917-ben, most is Hartinger követte a nyomot azzal az utasítással, hogy hangosan hajtson.
Már negyven perce álltunk ott, amikor jobb oldali, második szomszédom, a helyi fűrészüzem vezetője egy lövést adott le. Később megtudtam, hogy a farkas egyenesen az irányába tartott, de ő kicsit korán, mintegy nyolcvan lépésről rálőtt durva söréttel, s ezzel a ragadozót visszafordította a hajtásba. Miután Hartinger megtudta, mi történt, újra ráállt a sértetlen vad nyomára. Vagy húsz perc telt el anélkül, hogy valami is történt volna, és már arra gondoltam, a farkas valahol ismét kitört a hajtásból. Elhagytam a helyemet, hogy bal oldali szomszédommal, Boleška erdésszel megvitassam a helyzetet. Ő azt mondta, éppen most haladt el előtte a hajtó, még vissza lehetne hívni. Halk füttyömre tényleg szinte azonnal megjelent Hartinger, és közölte, hogy a farkas összevissza szaladgál a hajtásban, s a nyoma immár követhetetlenné vált a hóban. Lehet, hogy a hajszolt ragadozó ráállt egy erősen kijárt vadváltóra, amely a völgyben álló etetőhöz vezet, és azon a nyomvonalon elhagyta a hajtást. E váltón azonban már lehetetlen száz százalékos biztonsággal azonosítani a nyomát. Erre az erdész bal oldali szomszédját, az egyik vadőrt is beküldtem a hajtásba, hogy ketten még egyszer, jó hangosan beszélgetve-zörgetve, járják át az erdőt, és ahol a legsűrűbb, adjanak le két lövést.
Siettem vissza a helyemre, de már húsz lépéssel előtte észrevettem a farkast, amint éppen az elcsendesedett hajtást készült elhagyni. Néhány kökénybokor jó takarást nyújtott. Mintegy ötvenlépésnyire hagytam még közeledni. Nyugodtan emeltem vállhoz a puskát. A keresett ragadozó jó harminc lépés távolságban akart mellettem elóvatoskodni, amikor a golyóm eltalálta, és a farkas összeesett. Mire odaértem hozzá, már kimúlt.
Ez a farkas is fajának nagy példánya volt; szőre sárgás színű, nem olyan szép szürke, mint az elsőé. Igen izgalmas hajtás során került kézre. Míg a helyemen, az öreg bükk alatt álltam, és az eljövendő dolgokon elmélkedtem, a vad által bőséggel lakott sűrűből – számos malaca kíséretében – egy koca, valamint két dámtehén jött elő, és ügetett el mellettem: szemmel láthatóan fogalmuk sem volt a farkas ittlétéről.
Ez alkalommal az unokáim vártak otthon, határtalan örömmel és lelkesedéssel. Amint megpillantották a vadászat eredményét, berohantak nagyanyjukhoz, és lélegzetet sem véve úgy próbálták közölni vele a nagy esemény hírét, hogy komoly gondot okozott neki, mire sikerült kihámoznia az üzenetet lényegét, miszerint a leterített farkas odakint fekszik az udvaron.
A Morva folyó keleti árterületének mintegy ezerholdas része is a stomfai területhez tartozott. Szemben, a nyugati parton feküdt a marcheggi uradalom, kétszer akkora ártéri erdővel, amely unokatestvérem, Pálffy Miklós herceg birtokának részét alkotta. Itt, ezen az ártéren őshonos volt a szarvas: jellege szerint testre is nagy volt, de agancsa sem maradt el a Kis-Kárpátokban élőkétől.
Ezekben a fiatal erdőkben, a gyakori árvíz áztatta talajon igen sűrű aljnövényzet nőtt. Számtalan vízforrás és belvíz nehezítette a cserkészetet, és tette szükségessé a megfelelő magaslesek használatát. Ezek általában a rétek szélén vagy egyéb nyíltabb területrészeken, rendesen egy-egy vén tölgyfa meglehetősen magas ágai közé ácsolt, egyszerű ülések voltak, hogy az embernek ne csupán jó kilátása nyíljék odafentről, hanem még a szúnyogoktól is nyugta legyen, amelyek a buja, örökké nedves ártéri erdő mélyebb régióiban elképzelhetetlen mennyiségben hemzsegtek. Tölgy, kőris, gyertyán, gyorsan növő rezgőnyár, jegenyenyár és fűz, néhol egy-egy szillel vegyesen, alkotta e terület faállományát. Eredménytelen cserkészet során, az itt tanyázó gazdag madárvilág szolgált a természetet szerető vadász szemének bőséges kárpótlással. Elsősorban a vízimadarak sokféleségét láthatta az ember, a kócsagtól a gólyáig – néha a ritka fekete gólya is előfordult a környéken –, valamint gyakran megfigyelhette a réti- és a halászsast, az egerészölyvet és a baglyok képviselőit.
A magaslesekről a legelőjére kiváltani szándékozó vadra olykor egészen a réten túlra, hozzá igen gyorsan – és alkalmanként igen messzire is – kellett lőni. Egyszer az egyik ilyen, alkalmatos ülőkével ellátott tölgyről szokatlanul hosszú lövést tettem egy tizenkettes bikára, mely tűzben maradt. Ilyen távolságra csak szükség esetén lövök, de Miller és Greiss-féle egycsövű golyós puskám a hozzá való igen hatásos, 8 mm-es lövedékkel ilyen távolságra is biztonsággal hordott, ha kellett. Ez az egycsövű előzőleg az 1935-ben elhunyt gróf Apponyi Henrik barátom tulajdona volt, aki a Himalájában, 6000 méter magasságban ezzel a puskával hihetetlen távolságról, 660 lépésről ejtett el egy ritka hegyi kecskét. Hazai kísérői később úgy mesélték, hogy aznap nem volt olyan, amit el ne talált volna.
Öreg barátom, Georges Stockau gróf lőtt egyszer Stomfán, cserkészet közben, még fekete lőporral működő, régimódi expressz golyósával egy dámtehenet, viszonylag messziről. Lövése neki, magának is annyira imponált, hogy abszolút biztos akart lenni a lövés pontos távolságában. Ezért a következő napon, megfelelően hosszú kötéllel felszerelkezve, kivonult a rálövés helyére, a kötél egyik végét egy fához hurkolta, s a legombolyodó fonál tekercsével a kezében lemászott a völgybe, majd szemközt fel, a találat helyéig. Ott aztán feszesre kihúzta a kötelet, és megjelölte rajta a lövés távolságát, amely ily módon megmérve, kétszáz lépést tett ki. Éppen elég távolság egy távcső nélküli expressz puska számára.
Georges Stockaunak, aki a szomszédságban lakott, a paulensteini területen volt egy bekerítetlen fiatalosa is. Rendesen Kopal nevű vadőrével ment vadászni, aki a megbeszélt helyen mindig ugyanazzal a parasztkocsissal és annak hasonszőrű lovaival várta. Stockau meg volt győződve róla, hogy barkácsoláskor az első, amit a vad észrevesz, az a barna ló; a második a kocsis, a harmadik a vadőr, ő maga pedig – az utolsó.
Itt, az ártéren figyeltem meg, hogy a szarvas kitűnően úszik. Többször is láttam, ahogy a fővad átússza a mintegy százötven lépésnyi széles Morvát. Különösen szép látvány volt egyszer egy szarvastehén a borjával. Elöl úszott a tehén, a borjú meg a nyomában, s ha mélyebb, erősebb sodrású részhez értek, a tehén mindig aggodalmasan visszanézett, követi-e vajon a borja.