Részlet gróf Károlyi Lajos Egy élet a vadászatért című kötetéből.
Ezt az állhatatlan vadat meg sem próbáltam nyomon követni. A vadőröknek mindenesetre meghagytam, azonnal jelentsék, ha nappal valami sűrűbe látnák beváltani.
A nagy lehetőség csak 1943 novemberében jött el. Szóltak, hogy a farkas a terület határán beváltott egy viszonylag kicsi sűrűbe. Ez a mintegy húszholdas dzsungel mély, sűrűn benőtt árok közepén húzódott. Ritkás, öreg famatuzsálemekkel tűzdelt nyírfaliget ölelte félhold alakban a meghajtandó árkot, míg a túlsó oldalát harmincéves lucos határolta.
Ez alkalommal délelőtt tizenegy órakor kaptam a hírt. Egy órakor máris találkoztunk nyolcan, vadászok a megbeszélt helyen, és kettőkor már a helyünkön álltunk. Természetesen csak néhány előnyösnek látszó helyre tudtunk felállni; a ponyva akkor nem állt rendelkezésemre. Akár 1917-ben, most is Hartinger követte a nyomot azzal az utasítással, hogy hangosan hajtson.
Már negyven perce álltunk ott, amikor jobb oldali, második szomszédom, a helyi fűrészüzem vezetője egy lövést adott le. Később megtudtam, hogy a farkas egyenesen az irányába tartott, de ő kicsit korán, mintegy nyolcvan lépésről rálőtt durva söréttel, s ezzel a ragadozót visszafordította a hajtásba. Miután Hartinger megtudta, mi történt, újra ráállt a sértetlen vad nyomára. Vagy húsz perc telt el anélkül, hogy valami is történt volna, és már arra gondoltam, a farkas valahol ismét kitört a hajtásból. Elhagytam a helyemet, hogy bal oldali szomszédommal, Boleška erdésszel megvitassam a helyzetet. Ő azt mondta, éppen most haladt el előtte a hajtó, még vissza lehetne hívni. Halk füttyömre tényleg szinte azonnal megjelent Hartinger, és közölte, hogy a farkas összevissza szaladgál a hajtásban, s a nyoma immár követhetetlenné vált a hóban. Lehet, hogy a hajszolt ragadozó ráállt egy erősen kijárt vadváltóra, amely a völgyben álló etetőhöz vezet, és azon a nyomvonalon elhagyta a hajtást. E váltón azonban már lehetetlen száz százalékos biztonsággal azonosítani a nyomát. Erre az erdész bal oldali szomszédját, az egyik vadőrt is beküldtem a hajtásba, hogy ketten még egyszer, jó hangosan beszélgetve-zörgetve, járják át az erdőt, és ahol a legsűrűbb, adjanak le két lövést.
Siettem vissza a helyemre, de már húsz lépéssel előtte észrevettem a farkast, amint éppen az elcsendesedett hajtást készült elhagyni. Néhány kökénybokor jó takarást nyújtott. Mintegy ötvenlépésnyire hagytam még közeledni. Nyugodtan emeltem vállhoz a puskát. A keresett ragadozó jó harminc lépés távolságban akart mellettem elóvatoskodni, amikor a golyóm eltalálta, és a farkas összeesett. Mire odaértem hozzá, már kimúlt.
Ez a farkas is fajának nagy példánya volt; szőre sárgás színű, nem olyan szép szürke, mint az elsőé. Igen izgalmas hajtás során került kézre. Míg a helyemen, az öreg bükk alatt álltam, és az eljövendő dolgokon elmélkedtem, a vad által bőséggel lakott sűrűből – számos malaca kíséretében – egy koca, valamint két dámtehén jött elő, és ügetett el mellettem: szemmel láthatóan fogalmuk sem volt a farkas ittlétéről.
Ez alkalommal az unokáim vártak otthon, határtalan örömmel és lelkesedéssel. Amint megpillantották a vadászat eredményét, berohantak nagyanyjukhoz, és lélegzetet sem véve úgy próbálták közölni vele a nagy esemény hírét, hogy komoly gondot okozott neki, mire sikerült kihámoznia az üzenetet lényegét, miszerint a leterített farkas odakint fekszik az udvaron.