A fatelep éjjeliőre kihallgatózott az éjszakába.
Valami motoszkált a kerítés mellett, de a hang testetlen volt, és nem lehetett eldönteni, hogy egy kíváncsi kis rágcsáló vagy rosszba tévedt ember akar bentebb kerülni.
A telep nagy reflektorai nem világítottak el odáig, ezért Lőrinc elővette a zseblámpáját, hogy megkeresse a zaj forrását. Valahol a sötétség határán megpattant a rozsdás drótfonat, és a telep sarkán zizegni kezdtek a magasra nőtt fűszálak.
– Mi lehet az? – töprengett magában, aztán felkattintotta a lámpáját.
A fénykéve ragyogó világosságában szikár öregember állt. Hunyorgás nélkül nézett a vakító fénysugárba, aztán megkapaszkodott a kerítésben, és tovább botorkált a kaszálatlan fűben.
Megismerte. A faluszéli öreg vadász volt, aki néhány évvel ezelőtt megvakult.
– Mi járatban, Péter bátyám, ebben a sötét éjszakában?
Meg sem fordult.
– Nekem minden éjszaka egyforma, fiam. Már évek óta…
A homályos szemek elpárásodtak, s a nap cserzette arcot fájdalmas ráncok gyűrték még jobban össze.
– Nem nyughattam otthon... Napok óta hallom, hogy a nagy laposban elkezdtek hangolni a bikák, de ma hajnalban az egyik már teli torokból fújta. Bizony, lassan kezdődik a szarvasnász. Megint elmúlt egy év…
Lőrinc hallgatott. Tudta, hogy az öreg Baka Péter egész életét az erdőn töltötte, de amióta megromlott a látása, csak otthon üldögél a roskatag vadászház tornácán.
– Makuladegeneráció – mondta korábban a körorvos. – A látótér középső részén kisebb-nagyobb szürke folt, homály észlelhető, a tárgyak már kevésbé kontrasztosak. A látás képessége folyamatosan romlik, aztán bekövetkezik a teljes vakság...
Bekövetkezett. A falu csendben figyelt, de nem hagyta magára az öreget. A faluszéli kis vadászház a vasútállomás felé esett, így az emberek jövet-menet rá-ráköszöntek az idős jágerre.
Lőrinc megfogta az öreg karját.
– Üljünk le ide, a bódé mellé, erre a nagy rönkre, aztán meséljen valamit, Péter bátyám! Azzal is jobban múlik az idő.
Az öreg kényelmesen elhelyezkedett a fatörzsön, zsebéből előhalászta az ósdi pipáját, és megjáratta felette az öngyújtó lángját.
– Nyárutóban ünnepelt Nagyboldogasszony és Kisasszony napjához kötődik a vadászéletem két mérföldköve – az első és az utolsó trófeás vadam. Majd ötven év telt el a kettő között…
Lőrinc cigarettára gyújtott, és az elégett gyufaszálat jól beletaposta a földbe. Kényelmesen hátradőlt, és várta a kései látogató meséjét.
– Fiatal siheder vadőr voltam még, de abban az évben én lövettem a legtöbb érmes őzbakot.
Beleszívott a pipájába, aztán hüvelykujja körmével megigazgatta a fellazult parazsat.
– Reggeltől estig az őzek után kujtorogtam – intett a pipaszárral –, aztán jutalomként kaptam az elnöktől egy bakot, amit az üzekedés után ejthettem el.
Reszkető kezével végigsimított ritkás haján, és savószín szemével valahova a múltba nézett. Szinte mosolygott.
– Nagyboldogasszony napja volt, és én a hajnali harangszót már az Öregerdőnél hallgattam. Egy gazdagon gyöngyözött, hosszú szárú, gyilkos agancsú bak lakott valahol arrafelé. Réme volt a környékbeli őzeknek, de nem volt rendszeres váltója. Hol erre bukkant föl, hol arra...
A pipa nagyot felhőzött, és a csillagok felé gomolygó füst mögül mintha elősejlett volna a történet folytatása.
– Még magasan járt a hold, amikor elindultam. Emlékszem, milyen világos volt a faluból kivezető dűlőút, ami a búzatarlók között kanyargott, ahol néhány kamaszodó róka keresgélt a torzsák között. Sokáig néztem őket a messzelátómon, mert a sötét erdőbe nem akartam még belépni.
– Meglőtte őket, Péter bátyám?
Az öreg derűsen legyintett a kezével.
– Abban az évben rengeteg egér volt a határban, azok a kölykök meg hasznot hajtottak azzal, hogy ott bogarásztak. Elengedtem őket… no, meg persze a gyilkos bakon járt már csak az eszem.
Lőrinc érdeklődve ránézett az idős vadászra.
– És a bak ott volt az erdőben?
Az öreg jáger kényelmesen hátradőlt, hátát nekitámasztotta a bódé falának. A pipából selymesem előgomolygó füst kilibegett a farakások közé.
– Nem tudom, hogy akkor éjjel merre járt. De amikor a hajnali harangszó végighullámzott a tarlók felett, és én levettem a kalapomat, hogy keresztet vethessek, már a tarlón lépkedett.
Az öreg eltöprengett. Gondolatai fél évszázad messzeségét kutatták.
– Vajon honnan kerülhetett oda? – tűnődött hangosan, aztán csak legyintett. – Nem tudom…
A viharvert, fáradt arc szinte kisimult, ahogy az öregember emlékei előkeveredtek.
– Talán észrevett volna, hiszen takarás nélkül álltam az erdő szélén, de teljesen lekötötték a figyelmét a süldőrókák. Elkezdte őket hajkurászni, és rólam nem is vett tudomást. Ott ácsorogtam, mint egy szélütött, vállamon a puskával, kezemben a kalappal.
– Aztán mi történt?
– Semmi. A lövés után csak eldőlt a tarlón, én meg hosszú percekig vártam, hogy történjék még valami. Az első komolyabb bakom volt… Még az elnök is megsüvegelte.
– Szép lehetett...
– Az volt, de elmúlt.
– És a másik?
Baka Péter nagyot sóhajtott.
– Az egy szarvasbika volt, de akkor már nem igazán láttam jól. Voltak még színek és formák, de már csak akkor láttam tisztán, ha elfordítottam a fejemet.
Megszortyogtatta a kialudt pipáját, mielőtt folytatta.
– Az utolsó vadam Kisasszony napján esett. Hosszú hónapok óta jártam a kórházba vizsgálatokra, de már tudtam, hogy hiába.
A szavak keserűen megültek közöttük. Az öreg vadász hosszan hallgatott, de Lőrinc nem hagyta.
– Hogy történt?
– Csak búcsúzkodtam a területtől és a napsütéses mindennapoktól… Tudtam, hogy hamarosan minden sötét lesz körülöttem.
Lőrinc nem szólt, de Péter bácsi unszolás nélkül is folytatta.
– Öreg bika volt, ismertem még fiatalkorából. Háremet akkor már évek óta nem tartott, a javakorabeli legények rendre kiverték a csárdából. Nem is akartam meglőni... – gondolkodott hangosan. – Sajnáltam, no!
– Aztán mi volt?
– Ez a mostani elnök kocsit küldött értem, hogy még egyszer, utoljára vadászni tudjak, de nem volt az igazi vadászat. Inkább csak kegyelemlövés…
A pipából hatalmas füstfelhő gomolygott elő, s egy pillanatra elhalványultak a felettük ragyogó csillagok.
– A bika ott állt egészen az égeres szélén. Három lábon nem tudott menekülni, a fején hatalmas duzzanat volt, az egyik szeme is megsérült. Helyben hagyták a többiek alaposan…
A hangja elhalkult, szinte panaszos volt.
– Ott várt ránk és az elmúlásra az erdő sarkán, ahova a kísérő legényke magával vitt. Kétszer lőttem rá, mert először teljesen elhibáztam. A fejét felém fordította, és csak nézett a maradék ép szemével… de nem mozdult.
A vak jáger már suttogott.
– Azóta is magam előtt látom...
A pipafüst szelíden ráült a történetre, és a két ember az éjszaka neszeit hallgatta. A bódé deszkaoldalában szú percegett, s valahol az erdő mélyén dünnyögve megszólalt egy szarvasbika.
Baka Péter felemelte a fejét, és belefigyelt az éjszakába. Arca kisimult, tekintete kifényesedett. Talán a régi könnyek párájától…
– Lassan elmegyek hazafelé, fiam...
A bokrok sötét szövevényén túl zörgött valami, aztán később egy őz riasztása hallatszott. Csillagos égi paplan alatt aludt a táj, de később szisszenve felébredt a szél, megzördültek a fák levelei, s a közeli halastó nádasa sűrű ködöt sóhajtott.
– Nagyon későre jár, elindulok – állt fel hirtelen az öreg, és néhány botorkáló lépés után megkapaszkodott a rozsdás kerítésben.
– Hová menne ebben az éjszakában, Péter bátyám? – akarta kérdezni Lőrinc, de aztán belátta a kérdés feleslegességét.
Az öreg vadász színes emlékek között, de állandó sötétségben élt…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. augusztusi számában.