Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Egyórás, kemény nyargalás.
Kihabosodtak a lovak, kiizzadtunk mi is, mire odaértünk. Beesteledett, a vacsoracsillag is felcsillant, kezdetét vette a húzás.
Kissé megkéstünk ugyan, mégis sikerült elcsípnünk egy-két késve húzó szalonkát. Utána pedig megelégedetten lovagoltunk haza a langyos márciusi estében, melynek ibolyaszaga helyett – büdös kis fapipánkat szívtuk. Nem állíthatom, hogy jólesett, de hát vadnyugati könyveink hősei egytől egyig ilyet szívtak!...
Egy-egy csendes erdei tó mellett vezetett el utunk. A gólyahír tojássárga szőnyegét fehérre fakította az esti fény, egyöntetű mormogássá olvadt a békakuruttyolás. Tőkésréce-párt ijesztettünk szárnyra, hangosan hápogó tojót, nyomában rekedten sápogó gácsért. Csak szavuk meg szárnyverésük hallatszott, képüket elnyelte a sötétség.
Gondtalanul poroszkáltunk hazafelé, hátunkon a puska, fogunk közt a pipa, nyeregkápán a szalonka. És bizonyára azt képzeltük, hogy vadonban portyázó trapperok vagyunk, akik csak azért nem lövik lóhátról bukfencre a grizzlymedvét, mert a somogyvári erdőben jelenleg nem tartózkodik a fajtájából...
Annyi mindenféle, oly temérdek vadászkaland képe tódul most emlékezetembe, azt se tudom hamarjában, melyikhez kapjak.
Idősebb férfi tagja nem lévén a családnak, öcsém volt a „háziúr”. Nagynéném pedig, meg a különféle nevelő, nem könnyen bírt velünk. Kénytelenek voltak meglehetős szabadjára ereszteni bennünket, így aztán tágas kalandozóhelye nyílott gyerekfantáziánknak.
Az őzbakvadászatnak egészen különös, nem valami dicséretes módját eszeltük ki, azóta se próbálkoztam hasonlóval:
Lóháton cserkésztünk!
Mégpedig ki-ki egymagában, más-másfelé, minden segítség, minden kíséret nélkül. Közösen megállapított szabályaink értelmében, a mutatkozó őzbakot lehetőleg lóról, vagy akár leugorva, földről is meg lehetett lőni. Utána azonban saját kezűleg kellett tisztára zsigerelni, nyeregre kötözni, s az őzbakkal együtt sértetlenül kellett hazaérkezni.
Ezt bizonyára szintén valami egzotikus vadászkönyvből silabizáltuk ki, holmi dél-afrikai búrtól, coloradói indián főnöktől vagy más hasonló kollégánktól tanulhattuk.
Nem volt ám az olyan egyszerű, amilyennek könyveinkben mutatkozott! Sokféle előkészületet, fokozatos tréninget igényelt. Mindenekelőtt lovainkat kellett puskadurranáshoz szoktatnunk. Fejük felett, fülük mellett sütögettük el a fegyvert. Lőtt vadat szagoltattunk velük, amitől tudvalevően riadozni szoktak. Különösen pedig az ellen tiltakoznak, hogy hátukra kötözzék azt a félelmetes szagú, vérízű terhet.
Először csak az istállóudvarban, később a kertben gyakorlatoztunk. Bizony jó néhányszor lefordultunk puskástul, elszalasztottuk a lovat, mindenféle bajba keveredtünk. De végül mégis sikerült: a lovak nyugodtan állták a puskaszót, kénytelen-kelletlen az őzbakszagba is beletörődtek.
Hogy aztán odakint az erdőn, mikor már komolyra ment a játék, újabb nehézségek sorozatába ütköztünk, azt akár ne is említsem. Hol a ló hibázta el a nyugodtan állást – hol a lovas az őzbakot. Ha megállt a ló, a bak szökött el – ha megvolt a bak, a ló szökött haza, saját hátunkra pakolhattuk a harminckilós, véres vadat. Hol a kantár szakadt el, hol a heveder – hol a távcső veszett el, hol a vadászkés. Hol pedig minden összevissza keveredett, kantárszár a puskaszíjjal, kengyelszíj az őzbaktartó kötéllel, alig győztük széjjelbogozni...
Sok haszontalanság és felesleges kártevés árán mégis sikerült néhány őzbakot az előírt „vadölő”-módon hazahoznunk – úgy, ahogy az elbeszélésem nyomán készült rajz is ábrázolja.
Hogy a vadállománynak nem sok hasznára válhatott az efféle lármával, nyugtalanító nyargalászással egybekötött indián vadászat, ezt elképzelhetjük. De fiatalok voltunk, kellő felügyelet nélkül való, zabolátlan, virtuskodó, kalandvágyó sihederek, legfőbb ambíciónk, hogy egymáson túltehessünk.
Különben lőhessünk, jobban megülhessük a lovat, messzebbre hajíthassuk a követ, cifrábbat káromkodhassunk, hegyesebbet köphessünk a másiknál.
Eme jellegzetes, noha a felnőttek szemében felette népszerűtlen életkoron minden egészséges falusi gyerek átesik.
(Megjelent a szerző Ahogy elkezdődött című kötetében.)