Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Családunk régi fészke, apám gyerekkori otthona. Nagyapámat én már nem ismertem. Az ő kezéből legidősebb fiára szállt Somogyvár, apám testvérbátyjára, kinek halála után alig hatéves fia lépett örökébe. Ez a fiú csaknem egyidős volt velem. Természetünkben is sok hasonlóság mutatkozott, a vadászszenvedély meg éppenséggel egyformán emésztett mindkettőnket. Vadásztunk is együtt sokat. Még vendégségben is lehetőleg együtt. Ha csak egyikünk volt hivatalos, inkább el se mentünk. Nagyon megértettük egymást. Igaz, hogy közben sokat veszekedtünk, sőt – verekedtünk is. De mihelyt elkülönítettek bennünket, alig vártuk, hogy újból találkozhassunk.
Idővel ez a gyerekpajtásság szilárd barátsággá kovácsolódott, s ha a sors is úgy akarja, még sok hasznát, sok örömét vehettük volna későbbi életünkben. De unokaöcsém már huszonhárom éves korában átköltözött az örök vadászmezőkre, hol bizonyára kiváló, vadban bővelkedő, protekciós pagonyt bocsátottak rendelkezésére. Mert talpig ember volt és talpig vadász!
Hányszor tervezgettük, hogy majd ilyen meg amolyan afrikai expedícióra indulunk kettesben! Együtt böngésztünk térképet, útleírást, fegyverárjegyzéket, táborfelszerelés katalógusát. Alig vártuk, hogy vége szakadjon a keserves emlékű háborúnak – egyazon ezredben szolgáltunk a harctéren is –, befejezhessük félbemaradt egyetemi éveinket, hogy aztán együtt mehessünk neki a világnak, a világ sokféle szebbnél szebb vadjának!
S alighogy a háborúból ép bőrrel hazakeveredtünk, jött a spanyolláz, váratlanul ragadta el mellőlem vadásztársamat, egyben legjobb barátomat. Én pedig később nélküle, de soha nem halványuló emlékével jártam a közösen tervezett, együtt kifőzött utakat – Afrika – India – Amerika vadonságait. És nemcsak a magam oroszlánját, tigrisét – az övét is én lőttem meg. Néha olyanformán éreztem, mintha mégis elkísért volna. Mintha egy-egy csiklandós helyzetből ő segített volna ki...
Nos hát, annak a két süldőgyereknek hajdani vadászcsínyjeiről lesz szó. Ezek főleg Somogyvárhoz, Somogyvár terjedelmes parkjához, messze nyúló erdőségeihez fűződnek, hiszen azok jóval különb vadászkalandokkal kecsegtettek saját otthonom szerényebb méretű pagonyainál.
Apróvadon, gazdag fácánosokon kívül tetemes őzállomány, sok dámvad, sőt valamelyes rőtvad is szórakoztatta a somogyvári vadászt. A kastélykert – az előzőkben emlegetett mileschauihoz hasonlóan – menetelesen olvadt át az erdőbe. Perifériái elmosódtak, díszfái fokozatosan adták át helyüket tölgynek-csernek-gyertyánnak, kavicsozott útjai észrevétlenül vadultak erdei ösvénnyé. Az arrafelé bolyongó nemigen tudta, kertben jár-e még, vagy már erdőben. Természetes, hogy a vad még kevésbé ismert határt erdő és kert között, a ház ablakaiból minduntalan lehetett nyulat, fácánt, őzet látni.
Gyerekkorom számos ünnepnapját töltöttem el ott. Saját otthonom után, Somogyvár neve fordul elő legsűrűbben vadásznaplóm akkori bejegyzéseiben. Karácsonyi-húsvéti szünidőre, ilyen-olyan alkalmi vakációra többnyire odasiettem. Olyankor persze puska meg ló körül forgott minden beszéd, minden mulatság. Hiszen akkoriban még rókafalkát is tartottak Somogyváron! Nagy vendégségek járták, puska- és falkavadászat egymást váltogatta!
Jól emlékszem egy húsvéti vakációra, az 1913 belire, mely történetesen a legjava szalonkahúzás idejébe esett. Pestről jövet, Balatonbogláron szálltunk ki a vonatból, Somogyvártól vagy másfél órás kocsizásnyira. A vonat azonban kissé későn ért Boglárra, kocsin esetleg lekéstünk volna az esti szalonkalesről. Ezt pedig a világért sem kockáztathattuk! Már csak azért sem, mert nagypénteken nem volt szabad puskát fognunk, nagyszombaton pedig a feltámadási körmenet gáncsolta el a húzást. Két drága estét tehát amúgy is fel kellett áldoznunk...
Úgy biztosítottuk hát dolgunkat, hogy kocsin kívül hátaslovakat is rendeltünk a boglári állomásra. Napszálltakor érkeztünk, minden perc latba esett. Egykettőre kipakoltunk, hátunkra szíjaztuk a puskát, zsebbe gyömöszöltük a poggyászból kikapkodott patront, fel a lóra – árkon-bokron keresztül, toronyiránt a „Gárdonyi-oldal”-nak...
Egyórás, kemény nyargalás. Kihabosodtak a lovak, kiizzadtunk mi is, mire odaértünk. Beesteledett, a vacsoracsillag is felcsillant, kezdetét vette a húzás. Kissé megkéstünk ugyan, mégis sikerült elcsípnünk egy-két késve húzó szalonkát. Utána pedig megelégedetten lovagoltunk haza a langyos márciusi estében, melynek ibolyaszaga helyett – büdös kis fapipánkat szívtuk. Nem állíthatom, hogy jólesett, de hát vadnyugati könyveink hősei egytől egyig ilyet szívtak!...
Egy-egy csendes erdei tó mellett vezetett el utunk. A gólyahír tojássárga szőnyegét fehérre fakította az esti fény, egyöntetű mormogássá olvadt a békakuruttyolás. Tőkésréce-párt ijesztettünk szárnyra, hangosan hápogó tojót, nyomában rekedten sápogó gácsért. Csak szavuk meg szárnyverésük hallatszott, képüket elnyelte a sötétség. Gondtalanul poroszkáltunk hazafelé, hátunkon a puska, fogunk közt a pipa, nyeregkápán a szalonka. És bizonyára azt képzeltük, hogy vadonban portyázó trapperok vagyunk, akik csak azért nem lövik lóhátról bukfencre a grizzlymedvét, mert a somogyvári erdőben jelenleg nem tartózkodik a fajtájából...
Annyi mindenféle, oly temérdek vadászkaland képe tódul most emlékezetembe, azt se tudom hamarjában, melyikhez kapjak. Idősebb férfi tagja nem lévén a családnak, öcsém volt a „háziúr”. Nagynéném pedig, meg a különféle nevelő, nem könnyen bírt velünk. Kénytelenek voltak meglehetős szabadjára ereszteni bennünket, így aztán tágas kalandozóhelye nyílott gyerekfantáziánknak.
Az őzbakvadászatnak egészen különös, nem valami dicséretes módját eszeltük ki, azóta se próbálkoztam hasonlóval: Lóháton cserkésztünk!
Mégpedig ki-ki egymagában, más-másfelé, minden segítség, minden kíséret nélkül. Közösen megállapított szabályaink értelmében, a mutatkozó őzbakot lehetőleg lóról, vagy akár leugorva, földről is meg lehetett lőni.
Utána azonban saját kezűleg kellett tisztára zsigerelni, nyeregre kötözni, s az őzbakkal együtt sértetlenül kellett hazaérkezni.
Ezt bizonyára szintén valami egzotikus vadászkönyvből silabizáltuk ki, holmi dél-afrikai búrtól, coloradói indián főnöktől vagy más hasonló kollégánktól tanulhattuk.
(Megjelent a szerző Ahogy elkezdődött… című kötetében.)