Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Február 6-án értük el a Bir Natrun – Nátron-kút – nevű vízlyukat. Ennek szerencsére csak a neve nátronos, a vize jó. Megtöltöttük minden tartályunkat, még az időközben megüresedett benzinkannáinkat is. Ez az utolsó kutunk, ezen túl már nem találunk vizet. Utunk tulajdonképpeni célja, a Wadi Hawar már csak százötven kilométernyire esik ide. Csakhogy a Wadi Hawar vagy négyszáz kilométer hosszú és teljesen víztelen; ha elfogy a vizünk, ide, a Nátron-kúthoz kell visszatérnünk. Mintha Pestről Bécsbe kéne kútra járnunk…
Elértük a sokat emlegetett Wadi Hawart!
Egykori folyómeder maradványa ez a Wadi, négyszáz kilométer hosszúságú teknő, melynek ismeretlen idők előtt kiszáradt medencéjét eltulajdonította a sivatag. Annak idején, a geológusok szerint csekély nyolcezer éve, a sivatag elszikkasztotta a folyót, világgá zavarta a folyó mentén lakókat. Azóta pedig fokozatosan temetgeti, lassú, de biztos marokkal fojtogatja a völgyben még ma is tengődő, satnya vegetációt; sárga hullámaival addig-addig takargatja, míg csak el nem tünteti majd a föld színéről. Míg csak végleg el nem süllyed, mint azok a többi folyók, talán tengerek, azok a városok, egykori kultúrák büszkeségei, melyek ma is jeltelenül alszanak a sárga szemfedő, a hengergő homok takarója alatt. A sivatag ragadozó állat. Kenyere a megsemmisítés. Állandóan temet, semmisít. Nagy türelemmel, évezredes kitartással, de menthetetlenül.
Almásy László már tavaly járt itt. Talált is néhány prehisztorikus cserépedény-töredéket, zöld dioritkőből csiszolt baltát, kőtálat, csiszolókövet. Ezekből a leletekből állapították meg a geológusok, hogy a Wadi Hawar lakossága immár hét-nyolcezer éve elköltözött. De lehet, hogy még régebben. Egy-két évezred ide vagy oda, mi az egy geológusnak?
Silány, pusztulófélben levő növényzet nyomorog a Wadi Hawarban. Kócos „tundub”-bozótok, egy-egy mutatóba maradt, görbe fácska, homokkal félig elöntött bokor: ha innen nézed, bokor, ha túloldalról, homokbucka. De vizet mégsem találsz a Wadi Hawar mentén. Hiába ásol le, nem serked fel sehol. Nyilván az egykori folyóvíznek mélyen homok alá temetkezett maradványa tengeti ezt a beteg vegetációt.
Vadnyomot eddig nem sokat láttunk. Ami keveset találtunk, az is régi. Igaz, hogy még csak a tábor környékét jártuk be. De legalább találkoztunk egy-két kopott madárral, egy hosszú farkú ugróegérrel meg néhány bogárral. Ezeknek is megörültünk a tíznapi élettelenség után.
A sivatagot nem könnyű megszokni. Nehéz rájönni az ízére. Tudom, mi hiányzik itt legjobban. A szag! Nincs semmiféle szag, sem földszag, sem növényszag. Még a levegő is szagtalan. Ez teljesen steril, kiaszott, lelketlen vidék. Itt mintha megállt volna a teremtés munkája. Ez kimaradhatott, erről megfeledkezhetett az Úristen. A sivatagot elfelejtette bebútorozni. Még ez a pár bozót is mintha műbozót lenne. Ágát letörheted, cseppnyi életnedv sem szivárog belőle. Élőhalottak ezek a növények.
És soha egyetlen hang! Éjjel-nappal ez a mindent betöltő, hogy úgy mondjam, fülsiketítő csend! Még ez a néhány kis madár is néma talán. Itt még ez a kevés élőlény sem örülhet az életnek, ez egy haldokló világ.
Fúj a szél. Hajnalban kerekedett, azóta egyre jobban dühöng. Zúg, fütyül, véget vet a nagy csendnek, melyet tegnap úgy leszóltam. Már visszakívánom.
Füstöl az egész sivatag, egyetlen nagy porfelhő. Eltűnt az ég kékje, a nap olyan, mintha alabástromgömbbe zárták volna, alig lehet megtalálni.
Szemünk, szánk, orrunk, fülünk homokkal telik meg, tele van vele az ágyunk meg az ennivalónk, puskád zárja megszorul a homoktól, hajadba beletörik a fésű. Ha törött darabját végigerőlteted torzonborz sörényeden, fél marék homokkal lesz könnyebb a fejed. Még zsebünkből is homokot rázunk ki.
Különleges sivatagi sátrakat hoztunk. Oldalfaluk és „padlójuk” egy darabból készült, csak két végük nyitható, szükség esetén pedig szorosan begombolható. Ennek a szélnek azonban nem imponál a szélmentes sivatagi sátor. A gombok közt is talál bejárást, kitágítja a réseket, és úgy bevágja rajtuk a homokot, már idebent is lapátolni lehetne. Kívül pedig úgy befújta a sátor oldalát, jobban sem kell. Egész homokköntöst épített köréje.
Ilyenkor nem szép a sivatag. Jaj, de utálatos! Különben sem lelkesedem érte, de ilyenkor mindennek elmondom. Vajon, ha majd hazakerülök, s az otthoni kényelemből visszatekintek, vajon akkor is szidni fogom-e? Az ember olyan könnyen felejt, s a természetre különben sem lehet soká neheztelni. Hiszen éppen ez a baja ennek a fene Afrikának, hogy olyan gyönyörű – távolról.
Akármilyen csúnya néha közelről, mire hazakerülünk, úgy kiszépül, menten elfelejtjük, hogy haragudtunk rá.
De ezzel a sivatagi széllel lehetetlen kibékülni.
(Megjelent a szerző Hengergő homok című kötetében.)