Részlet Széchenyi Zsigmond Hengergő homok című kötetéből.
– Addaxot is láttam, addrát is, sőt még fehér oryxot is! – újságolta barátom, Almásy László, az ismert Afrika-utazó, mikor múlt nyáron Pesten találkoztunk.
Erre már ugyancsak felkaptam a fejem.
Addaxot, addrát, sőt még fehér oryxot is!
Önöket – attól tartok – nem érdekli, látott-e Almásy László addaxot vagy sem, önök nem lelkesednek velem a fehér oryx nevének hallatára. Önöknek ez kínai beszéd. Valóban, nem is lehet elvárni senkitől, hogy tudja, mi az az addra! Almásy László is csak úgy mellesleg említette ezt a három különös nevet. Csak úgy véletlenül csúsztak bele a Líbiai-sivatagban talált ókori kőbaltákról, sziklaképekről és ötezeréves emberbordákról szóló elbeszélésébe.
Almásy László ugyanis sivatagkutató, geográfus és archeológus egy személyben, amolyan tudós Afrika-utazó, kinek egy prehisztorikus emberi zápfog földöntúli gyönyörűség. Legalábbis annyira becsüli, mint én egy nagy elefánt agyarát. Engem viszont elsősorban a vadászat hajt Afrikába. Az állatvilág tanulmányozása.
Az addax, az addra és a fehér oryx tudniillik állat. Mégpedig nem is mindennapi. Sivatagi antilopfajok ezek, a legtöbb vadászexpedíció számára elérhetetlen, megközelíthetetlen helyen tanyáznak. Szarvuk vajmi ritka csemegéje az afrikai trófeagyűjteményeknek. És minthogy az enyémből még hiányzott ez a három különlegesség, megérthető az érdeklődés, mellyel barátom kijelentését fogadtam.
– A tél folyamán még egyszer le szeretnék jutni oda – folytatta Almásy László –, be kéne fejeznem a Wadi Hawar mentén megkezdett kutatásaimat; csakhogy egyedül nem győzöm a költségeket, társat keresek.
Szó szót követett. Elővettük a ceruzát meg a térképet. Méregettünk, kalkuláltunk, alkudoztunk. De bizony, akárhogy forgattuk is az ügyet, bármennyit lecsipkedtünk innen is, onnan is, még az a bizonyos legeslegszükségesebb sem akart beleférni a kettőnk által előteremthető összegbe. Végül mégis eljutottunk annyira, hogy „ha hárman lennénk, beszélhetnénk a dologról”.
Széjjelnéztünk tehát, harmadikat keresni. Nekem sikerült lépre csalnom a hiányzó társat. Jobbat még lámpával se keríthettem volna. Horthy Jenő barátom, a hétpróbás, tapasztalt Afrika-vadász szegődött mellénk harmadiknak.
Újból összeültünk, megegyeztünk, kitűztük az indulás idejét, és hajójegyet váltottunk. Megpecsételtük a Líbiai-sivatag titokzatos vadjai ellen szövött összeesküvést.
Almásy László mint a Szahara kiváló ismerője és a tervezett expedíció felelős vezetője előreutazik Kairóba, bérbe vesz három Ford kocsit, bevásárolja a készleteket, felrakodik, és lehajt a Nílus mentén, Szudán határáig, Wadi Halfáig. Ott találkozunk majd január 26-án, onnét vágunk neki autókon a Líbiai-sivatagnak. Célunk a Wadi Hawar, ahol Almásy László tavaly érdekes régiségekre bukkant, és ahol az említett állatokat látta. Ő majd folytathatja a csontkeresést, mi pedig – Horthy Jenő és én – időközben kézre kerítjük a sivatag három ritka vadját.
Almásy László elutazott. Két héttel később mi is elővettük megkopott, sok szerecsen hordárt megizzasztott vasládáinkat; bepakoltunk, és újból itthagytuk a télbe burkolózott, influenzás Budapestet – ahol egyéb gondjuk van az embereknek az addax szarvánál!