Nyirkos, hideg és borús időben a legtöbb embernek nincs kedve elhagyni a meleg otthont. De van, akinek ilyenkor is dolga akad a természetben, mert a szenvedélye szinte bármilyen időben okot talál arra, hogy elinduljon.
Hűvös, januári este van, a sok leesett csapadéktól áll a víz a vetéseken, a mezők, s az utak mély pocsolyákat őriznek hetek óta. Ahogy elhaladok a Pelőcz-erdő melletti úton, a kifagyott szudánifű tarlón őzek riadnak előttem, eliramodnak dél felé, és a lucerna vadföld öblében állapodnak meg. Figyelnek még kis ideig, majd újra csipegetni kezdenek, közel a biztonságos akácerdő széléhez. A Meteoritos-les tövében hagyom a kocsit, be az erdőbe már pokróccal, hátizsákkal felpakolva, megtöltött puskával indulok.
Amikor a kis úton beérek a fák közé, megállok, és a rothadó avar, az elsárgult füvek, a pocsolyából kifreccsent sár illatából nagyot lélegzem. Szél sem rezdül, a csend pedig mélyen megérint. Ilyenkor arra vágyom, hogy ez a fajta nyugalom soha ne érjen véget…
Az úton megállok egy erős vadváltó felett, amelyen a nyílt mező felé szarvasok járnak. Komoly bikanyomok mélyednek a puha talajba, jó néhány vad használja útban a lucerna felé. A közelgő alkonyra gondolva megnyújtom a lépteimet a magasles felé.
A kis tisztásom földje fel van túrva, a sózó körül fekete a frissen megmozgatott föld. A magasból belátok a szálerdőbe, minden égtáj felől váltók vezetnek a szóróra is. Közben kitisztul az ég, az akácfák között pedig narancssárgán ragyog a nap, s a nyugati égbolton lassan lefelé vándorol.
Halk ágroppanás után őzek lopakodnak a kis tisztás felé. Suta vezeti kicsinyeit, a bakgida hátul ugrándozik fegyelmezetten vonuló testvére mögött. Kiballagnak, és frissen felszórt tört szemet kezdik eszegetni, majd a sózó fáját nyalogatják. Később, az őzek által itt hagyott mély csendet hangos reccsenés zavarja fel. Olyan, ami nagytestű vadat jelez, amikor az erdő talaján rálép egy vastag ágra. Nyugaton a fenyves felől szarvas közelít. Nem a tisztásra jön, a korábban felfedezett váltót használja, s ez ott vezet el a lesemtől hatvan méterre. Ahogy lépked a távcsővel megpillantom mögötte a következőt, majd egy újabbat, és a többit is, ahogy libasorban jönnek a hátam mögött elterülő mező felé.
A kis égeresben, amely szélén át kell lépniük a nyiladékon, megállnak a szarvasok. Tizenkét bika alkotja a csapatot, agancsukat látom, ahhoz azonban már nincs elég fény, hogy el is bíráljam őket a fák alatt. Amikor az első kilép, már a céltávcsőben nézegetem a fejdíszét. Koros, jó tizennégyes agancsot visel, megáll, körülnéz, majd tovább indul, és néhány lépéssel újra a fák között van. A következő láttán szinte elszorul a torkom, a nyakát mélyen tartja, az ágak számolásában tizennyolcig jutok. Teste hatalmas, alakja impozáns, az agancsszárak vastagok, hosszúak, igazi somogyi bika.
Amikor a harmadik kilép, a szívem dobogása még jobban lüktet a fülemben – jó selejt bika. A teste erős, a nyaka is látványos, de az agancs rövid, a koronaágak szinte alig látszanak. A szemág méretes, a középágtól felfelé azonban a szár vékony, és szinte fehér. Amint megtorpan egy pillanatra, keresztbe állva a nyiladékon, gondosan célozva elsütöm a puskát.
A lövés végleg feltöri a csendet, s akkora lesz a riadalom a szarvasok között, hogy a sebzett vad mozgását nem tudom követni. Mindenfelé bikák rohannak, néhány visszafelé tör, kettő pedig megáll a les, és a mező között az akácosban. Hogy köztük van-e a sebzett, nem tudom…
Várok, hátha valamelyik összeomlik, a távcsövet a szememhez nyomva próbálom kivenni az agancsukat, de teljesen bizonytalan vagyok. Vagy tíz perc is eltelik, mire a két vad megmozdul, és nagyot kerülve elballagnak nyugat felé.
Leszállok, és a rálövés helyére megyek, próbálok vért találni. Ez az őszi avarban nem könnyű feladat, de mégis sikerül. Néhány cseppet látok mindössze, de észak felé vezetnek, amerre nem láttam elmenni egyetlen szarvast sem. Amint belépek a fák közé, a bika szaga az, ami meggyőz, hogy jó helyen járok. Hamarosan vért találok újra, majd komoly vércsapa vezet a tölgyesben az oldalán fekvő szarvasbikám fölé.
Sebtakaróját a mellette álló tölgyfa ágáról töröm, és nekikészülök a zsigerelésnek. A tölgyesben út nincs, a tisztás széle hetven méter, a hatalmas testet a kocsihoz kihúzni egyedül nem kis feladat… Mikorra a vad a kocsira kerül, és az erőlködéstől zihálva megállok egy pillanatra mellette, már látom, hogy mire a korán nyugvó holdsarló elhalad a Pelőcz-erdő felett, addigra én is újra a faluban leszek.