Scott kapitány fia él-hal a vadlibáért

Részlet Sterbetz István Őszi vizeken című kötetéből.

 

 A híres sarkutazó Scott kapitány fia él-hal a vadlibáért. Kimagasló szaktekintély e madarak nemzetközi védelmében, és ráadásul vízivadfestőként sem kisebb a híre. Libaszenvedélye Hortobágyra is elcsalta már néhányszor, az olyannyira ritka vörösnyakú ludat remélte itt évről évre elejteni. A boldogult csárdabeli prímás szerzeménye is erről fabrikálódott.

Kattan a magnetofon, elnémulnak a cigányok, kazettát cserélünk. Azután pedig a riporter megkérdezi tőlem, hogyan is találkozhatott az észak-szibériai vadlúdfaj egy négyezer esztendős egyiptomi sírkam­rával, a hortobágyi cigányprímással, meg két tizenhetedik századi flamand festménnyel a mai rádióriport keretében?

Megpróbálok válaszolni, de a kérdés hatalmasat markol. Hogyan is lehetne ennyi mindent másodpercre kiszabott, szűk időkeretben el­mesélni? Nehezen rostálom a mondanivalókat, hiszen ez a madár nemcsak azt az egyiptomi művészt vagy a jó Hondecoeter mestert ragadta meg egykor különleges szépségével. Vízivad-kutató éveimet éppúgy át- meg átszövik a hozzáfűződő emlékek, akár csak egykor Peter Scottét meg a többi hortobágyi „nagy libázó”-ét.

A vörösnyakú liba elejtése valamikor kivételes vadászszerencsének számított, vízivadász-körök országos szenzációjának. Amióta pedig már világszerte védett, csak fényképezőgéppel járhatunk utána, s így trófeája esélyei még inkább lecsökkentek. Nekem szerencsém volt, hiszen háromszor is lencsevégre kaptam, és ha ez még úgy harminc-­negyven esztendővel korábban történik, ujjal mutogattak volna rám a libázók Mekkájaként emlegetett Hortobágyon.

A vörösnyakú lúd (Branta ruficollis Pall) sajátosan alakuló fészkelőhazájával és kis területfoltokra elszigetelődő téli szállásaival az állat­földrajz egyik mindmáig megoldatlan kérdése.

Költőmadárként csak Észak-Szibériának a Jamal- és a Tajmir-félsziget közötti, sziklás-mocsaras tundraövezetében honos. Összességé­ben még ötvenezret sem kitevő állománya ősszel egy keskeny útvona­lon költözik a Kaspi-tenger és az Aral-tó körüli sztyeppéken válasz­tott telelőhelyére.

Néhanapján azonban magányos példányok vagy kisebb csapatok alkalomszerűen nyugat felé is elkalandoznak. Először London kör­nyékén fordult elő Európában a XVIII. század második felében. Ettől kezdve azonban ez az ázsiai vendég másfél évszázadon át igen-igen elvétve, majd az utóbbi hatvan esztendőben némiképp gyakrabban jelentkezik az európai vadlúd-gyülekezőhelyeken is.

Az időnként nyugat felé kisugárzó, alkalmi kalandozások olyan feltételezésekhez vezettek, amelyek szerint ez a faj a régmúltban nyu­gat felé sokkal kiterjedtebb területet népesített be, mint manapság, el­terjedési köre az európai tundrákra is messze áthúzódott. Ha viszont valóban így lenne, akkor a téli szállásnak is hasonlóképpen tovább kellett terjednie, s talán Délnyugat-Európát meg Észak-Afrikát is érin­tette. Az ilyen okoskodás alapján pedig valószínűnek tarthatjuk, hogy az ősi fészkelő- meg telelőhelyek néha-néha feltámadó hagyományai magyarázzák az alkalomszerű európai előfordulásokat.

E sokat vitatott kérdéshez három érdekes képzőművészeti alkotás szolgáltat elgondolkoztató adatokat.

Az első az ókori Egyiptomba vezet el bennünket.

A jelenleg Kairó múzeumában látható, i. e. mintegy 2700 évvel készült médumi sírfreskó állatcsoportot s rajta hat legelésző vadludat ábrázol. Ezek közül kettő vetési vagy nyári lúd, kettő öreg tollazatú nagy lilik, kettő pedig félreérthetetlenül vörösnyakú vadliba. Zooló­gusszemmel hogyan értékeljük az ókori művésznek ezeket a rendkívül aprólékos pontossággal festett állatfiguráit?

Az első két faj nem mond sokat, gyakorta előfordulnak a Nílus-deltában. A vörösnyakú lúdnak viszont mindössze két egyiptomi elő­fordulása bizonyított a szakirodalomban!

Tegyük fel a kérdést: vajon ez a faj több ezer évvel ezelőtt rendsze­res vendég volt-e Észak-Afrikában, vagy a freskó már akkor is szórványos előfordulásainak egyikét örökítette meg? Bizonyíthatóan he­lyes választ nem tudunk adni egyelőre.

Időközben pedig lepergett vagy négy és félezer esztendő, amikor egy másik művész ecsetje újra foglalkozni kezd ezzel a madárral. Melchior Hondecoeternek, a XVII. század második felében Hollandiában al­kotó flamand mesternek két festményén is előfordul a vörösnyakú liba!

Az egyik kép: Úszó tollasok címmel az amszterdami Rijks Múzeum tulajdona, a Páva és kakasviadal aláírással ismert alkotása pedig a budapesti Szépművészeti Múzeumunkban látható. Mindkét festmény vegyes madárcsoportot mutat be, Európa, Ázsia, Afrika, Dél-Amerika és a hátsó-indiai-szigetvilág képviselőiből.

Hogyan került közéjük a vörösnyakú lúd?

Hol látta a művész? Milyen modell után festette?

A kérdés azért is fölöttébb izgalmas, mert a szakirodalom szerint 1766-ban lőtték az első vörösnyakú ludat Európában. Hondecoeter akkor viszont már nyolcvan éve halott volt, így mindenképpen jóval az ismert évszám előtt láthatta ezt a madarat Hágában vagy Amszter­damban. Azt ugyanis tudjuk a művész életrajzából, hogy tevékenysége csak e két városra korlátozódott, és soha nem távolodott el a mai Belgium meg Hollandia területéről. Így hát azt kell tisztázni a továbbiakban, hogy szabadban látta-e modelljét, vagy behurcolt fogoly pél­dány alapján dolgozott?

A nagy földrajzi felfedezések kora, az egyre távolabbra vezető hajóutak egzotikumot kereső érdeklődése Nyugat-Európában kifejlesztette az úgynevezett viváriumok divatját.

Ezek uralkodói környezetben vagy gazdag polgárok fényűző park­jaiban létesített magánállatkertek voltak, amelyekben a tulajdonosok egymással versengve igyekeztek minél színpompásabb, minél ritkább fajokból álló együtteseket kialakítani. A hajósok számára jól jövedel­mezett a zömmel Közép- és Dél-Amerikából, Afrikából, Indiából hazaszállított trópusi állatok értékesítése. Az ilyen tarkabarka állat­sereglet megörökítésére azután a festők is gyakorta kaptak megren­delést.

Tudjuk, hogy ezek a képek nem mindenkor jelentették az adott valóságot.

A XVI-XVII. századi művészek képzeletüknek engedve vagy gyak­ran éppenséggel megrendelőik óhajára igyekeztek minél változatosabb állatcsoportokat ábrázolni, így a viváriumokban összegyűjtött emlő­sök és madarak közé egyre-másra beiktattak szabadban megfigyelt példányokat is!

Ez a lehetőség gondolkoztat el bennünket a vörösnyakú ludat ábrá­zoló képpel kapcsolatban is. Ha ugyanis meggondoljuk, hogy abban az időben a holland tengerészek sem az Ob- és a Jenyiszej-torkolat közötti tundrákkal, sem pedig a tengerről megközelíthetetlen, azerbajdzsáni-iráni telelőhelyekkel nemigen kerülhettek kapcsolatba, el kell vetnünk azt a feltételezést, hogy a madarat ők hozták az országba. Ugyanakkor a holland tengerpart hagyományos, nagy forgalmú vadlúd-lelőhely, ahol már Hondecoeter idejében is tömegesen vadászták, hálózták az oda gyülekező vadlibákat. Ezért hát sokkal hihetőbbnek látszik, hogy a festő ezzel a madárral itt, a szabad természetben vagy helybeli vadászzsákmány formájában találkozhatott. Amennyiben a két festményen bemutatott – és valószínűleg ugyanazon példányról megfestett – vörösnyakú lúd Hollandiában került kézre, akkor ez tekinthető e faj első európai bizonyítékának is!