Részlet Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című kötetéből.
Megállok. Körülnézek.
Milyen furcsa világba jutottam!...
Sátrak mindenfelé. Csupa sátor az egész erdő, ami előttem és mögöttem terül.
Elgondolkodva, virágot keresve jöttem idáig: észre se veszem, hogy milyen meseországba tévedtem bele apránkint. Alig látok egy bokrot, amire ráösmernék.
Elfogyott előlem a papsapka, a vörösgyűrű, a galagonya, ami más-más levélzettel, formával tarkította az erdőt. Az imént még tűnődve tépdestem a kecskerágó gyümölcsét, ezt a gyönyörű erdei ékszert, amely a pünkösdi piros rózsa négy leveléből készült kosárkából csünget ki két-két narancssárga borsónyi cseresznyét. A kis cseresznyegyümölcsök hajszálnál finomabb selymen lógnak, s mindegyiknek az oldalán kikandikál a meghasadt álgyümölcsből a fényes fekete mag.
Most nem látni ezt. A galagonya vörös almácskáinak sincs nyomuk. Zöld minden. Üde, erős, ellenállhatatlan zöld. Minden bokor mintha megifjodott volna, olyan buja. Valamennyinek egyforma, dús fürtjei vannak, szakasztott ugyanolyan zöld paróka borul a fejére mindegyiknek.
Az embernek a rokokó világ fürtös ifjai jutnak eszébe róluk.
Mindegyiket körülfogja az az egyforma zöld, ami néhol palástnak tetszik, ha a bokor tetejétől a földig omlik. S e közt a lombszerű, karélyos levelekből nekibuzdult gyönyörű zöld közt, finom, himbálódó, halvány, majdnem fehér tobzocskák lógnak: messziről olyanok, mint apró selyembojtok, amelyek zöldbársony köntösre vannak aggatva, varrva. A százezernyi toboz anyaga szinte áttetsző; érintése puha, az emberi testhez hasonlatos. Mintha halvány leányarcot simogatnánk...
Ez az egyforma sűrűség a vadkomló szövedéke.
A vadkomló a mi kúszónövényeink királya. A liánok közt nincs nálunk hozzá fogható sem szívósságra, sem elevenségre. Ahol megveti a lábát, ott terjed, mint a hínár. Kacskaringósan nyújtogatja ki polipkarjait százfelé, s folyvást és örökké jobbra csavarodván, körülölelget lassankint mindent, ami útjába esik.
Ezt az erdőséget a vadkomló már meghódította, leigázta.
E járhatatlan útvesztőben rajta van a vadkomló mindenen; ráborult nemcsak a bokrokra, hanem még az erősebb derekú gazra is, amelyik megbírja.
S ez az egyforma, karélyos levelekből alkotott zöld palást megbénít minden tájékozódást.
Csupa sátor az egész nagy erdő.
Csak felfelé terjed a vadkomló, ahol világosságot kaphat. A bokrok közé nem csúszik, csak végigfekszik rajtuk. S amint a szünet nélkül csavarodó-kanyarodó inak és indák egymásba szövődnek: alattuk szinte feketévé vastagszik az árnyék.
Minden bokor, amit a vadkomló így beborít, egy-egy mesebeli sátor.
Odamegyek az egyikhez, és majdnem félve kukucskálok alá. Ki tudja, mi van ott? Talán titkos légyott a puha füvön, a bűbájos zöld homályban!...
Semmi sincs ott. Üresség és csönd van. Mintha egy-két, ezüstösen fénylő pókhálószálat sejtene a szemem. Azt biz’ széttépték volna a légyottosok!
Hanem megpihenni, ide csalogatni valakit, aztán beköltözni vele akár végképpen is: be’ jó lenne!...