Részlet Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött… című kötetéből.
Nagyon is jól emlékszem rá. S habár akkor, a vadászmérték határtalanságának idején, vajmi könnyen forgott számban a „kapitális” jelző, az a régi bak valóban derék aganccsal örvendeztetett meg – amint a mellékelt, eredeti fényképről másolt rajz is mutatja. Akkoriban nem sokat törődtem még vadászkiállítással, most már bánom. Nemcsak azért, mert 1914-ben tartották az utolsó békebeli agancskiállítást, s csak tíz évvel később, 1925-ben rendezték a következőt, hanem azért is, mert kiderült, hogy szóban forgó őzbakom ezüstérmet nyert volna. Amit még öreg vadász is büszkén kötöz fel a kitüntetett agancsra – nemhogy zöldfülű kezdő. Legjobb bakjaim közé tartozott. A későbbi, csaknem félezer közül, legfeljebb hat-hét múlta felül.
A mai vadászok fejébe bizonyára szeget üt majd az elejtés napja. Április tizenötödike! – állapítják majd meg felháborodva –, tilalmi idő!
Manapság valóban az. De hajdanában már április elsején megnyílott az őzbakvadászat ideje, sőt még később, tudtommal 1932-ig is így maradt. Sokat vitáztak az őzbaktilalom befejező dátumán. Számosan voltak, akik már akkor is május elseje mellett kardoskodtak, mások viszont a régi, április elsejei dátumhoz ragaszkodtak. Előbbiek – nagyon helyesen – azzal érveltek, hogy áprilisban gyakori még az éretlen, fakó színű, még csak alighogy lefent agancs, sőt rongyos, háncsszalagos is akad még. A bak csuhája is vedlőfélben van, szürke-tarka cafrangos, pedig csak szép tisztára vedlett, tűzvörös kabátos őzbak érdemel golyót... Meg hogy kiváló agancsú bakot csak augusztusban, rigyetés után illik meglőni, hadd örökítsen minél több, magához hasonló utódot...
Ezek az érvek egytől egyig helytállóak.
Némileg azonban igazságot kell adnunk az ellenpártnak is, aki azzal ágált, hogy őzbakjaival csakis április folyamán tud találkozni – csak akkor tudja őket alaposan szemrevételezni, kedvére kiválogatni. Mert mire beköszönt a május, őzei már rozsban tartózkodnak, ahonnét legfeljebb agancsuk teteje villog elő. S minthogy nyílt legelőre – rétre-lucernára-herefélékre – csak homályosodás után lépnek ki, az áprilisban elszalasztott bakra már keresztet lehet vetni, hiszen learatott rozsból egyenest a még magasabb kukoricásba költözik. Onnét pedig elő nem jön, legfeljebb majd késő ősszel, vadászidény lejárta után.
Minthogy minálunk Fejér megyében is terjedelmes rozstáblák és magas kukoricák díszlettek, magam is az ellenpártra szavaztam – noha már ekkor beláttam, hogy az előzőknek volt igazuk. A képen látható bak elejtéséről egyébként nem sok érdekeset mondhatok.
Ott álldogált valamelyik vetéstáblán – miattam lehetett rozs is, hiszen április lévén, még abból is jól kilátszott. De bizony – nem vöröslött. Kopottan szürkéllett, benne volt még a tél sanyarúságának emléke. S a nagyszájú, de szimpla csövű expressz dörrenésére, engedelmesen feküdt bele a zamatos rozsba. Az is lehet, hogy búza volt.
1913. aug. 3. Mileschau: 1 őzbak. (Rendellenes, szömörcsökforma!)
Ha most is olyan sudár szálfenyves állna annak a „Tschentschitz”-i pagonyrésznek oldalában, amilyen akkor, negyvennyolc évvel ezelőtt, pontosan meg tudnám mutatni, hol ereszkedett lefelé, lépésről lépésre, nagy vigyázva, akárcsak valami ravasz, körmönfont tolvaj...
Mert javában állt az őzrigyetés.
Mi pedig lent kuporogtunk Proschekkal a völgyfenékben, onnét sípoltunk fölfelé.
Láttuk, hogy jön, láttuk, hogy őz.
Azt is, hogy szürke a képe, deres a feje, vastag a nyaka.
Csak a két füle közt, ahol legjobban néztük, ott nem látszott semmi!
Még csak parányi nyárs, egyetlen kis gomb se. Elsőben azt hittük, tévedünk, bakformájú suta jön a sípra. Csakhogy a hívásra beugró, gidáját kereső suta nem így, nem ilyen óvatos-lopva közeledik...
Hiába vizsgáltuk, hiába tanakodtunk – csak tar fejűnek mutatkozott. Meg is állt, már csak hatvan lépésre. Tisztán látszott, sötétbarnán vöröslött a homályos, templomszerű fenyőszálasban. Igaz, hogy szüggyel felénk, de rólunk mit sem sejtve...
Őszbe csavarodott feje – most is kopasz volt.
Fél széllel álltunk. Ami rosszabb ugyan a jó szélnél, de jobb a rossznál. S a bak most ránk szegezte gyanakvó szemét, eddig vastagnak tetsző nyakát vékonyra nyújtotta...
A vastag nyakban, valamint Proschek helybenhagyó bólintásában bízva – szügyön céloztam.
És szerencsére – szügyközépen is találtam.
Keresgélésre nem volt szükség. Vén, vastag rózsájú matuzsálembak feküdt előttünk a tűszőnyegen. Csak közvetlen közelről vettük észre a fejtető sűrű csuhaszőréből kikandikáló, alig centiméternyi, hófehérre csiszolt agancsbütyköket. Amilyet stíriai meg tiroli jágerok óraláncon viselnek, fityegőnek.
Ezek a kis korcsok, lefőzés után, meglepően hasonlítottak a vastag tövön barnálló, fiatal kucsmagombához – mifelénk „szömörcsök”-höz.
Rendellenes őzagancsaimat – amikben csaknem ugyanolyan örömöm tellett, mint a kiválókban – külön csoportba sorakoztattam. Kedvenceim közé tartozott az a régi, gyerekkorban zsákmányolt őzbak-aggastyán – a szömörcsök!
Az 1913-as esztendő már tizenhárom őzbakkal zárul naplómban. Ami elég biztató, tekintve, hogy csak két évvel azelőtt mutatkozott benne az első.
A tizenhárom közt – még egy emlékezeteset találtam:
1913. aug. 6. Niemes, Revier Czistay: 1 erős őzbak. (Tizenkettedszerre!)
Niemes is az egykori Csehországba esett, Mileschautól néhány órányira. Ott lakott egyik nagybátyám, akinek fia velem nemcsak egykorú, hanem egyszenvedélyű vadász is volt. Minden nyáron átlátogattam hozzá, többhetes tartózkodásra. Elsősorban persze vadászat, másodsorban teniszezés céljából. A közelbe eső Hammer nevű fürdőhelyen nagy teniszversenyek folytak augusztus elején. Nemcsak felnőtt-, hanem ifjúsági, sőt gyerekverseny is. Azon szoktunk győzködni, sőt egy ízben sikerült is megnyernünk a párost. Észak-Csehország páros teniszbajnokai lettünk – persze csak tizennégy éves ivadékbajnokok.
Különben pedig, hacsak szerét tehettük – vadásztunk.
Sok vadászvendég járt ott akkoriban, nekünk bizony csak hébe-hóba jutott őzbak. Pedig minden áldott este, mulasztás nélkül kijártunk. Rendszerint valami távoli, bizonytalan határbakot utaltak ki számunkra, közismert „vendégbakot”, ami hol innét tartózkodott a határon, hol túlnan, de legtöbbször túlnan.
Vagy – ami szintén nem lehetetlen – talán nem is tartózkodott sehol?
S ha mégis sikerült egy-egy ilyen elméleti bak tényleges kézre kerítése, csaknem mindig valami silány vacaknak bizonyult. Érdemes agancsú határbakra már nem bennünket, valaki előbbre valót küldtek.
Akkor is tartós türelemmel, konok kitartással jártam ki esténként a nekem kijelölt, „erős agancsú” határbakra, melyről azonban – rajtam kívül – senki se sejthette, hogy valóban erős! Az erdészeti jelentésben „bizonytalan, gyenge selejtbak”-nak szerepelhetett, pontosan olyannak, amilyeneket akkoriban nekünk szántak.
Én azonban – találkoztam vele valamelyik este. Igaz, hogy csak messziről, igaz, hogy csak pillanatra. De az a távcsöves pillantás elég volt ahhoz, hogy most már véletlenül se hagyjak ki egyetlen estét, pontosan megjelenjek hat órakor, a baltacimtáblát határoló erdőszél sarkában. Vadőrt se küldtek már velem, arra az „erős” bakra magam is bízvást kiülhettem, komoly kárt – a felnőttek számítása szerint – úgysem tehettem.
Pedig tizenkettedik lesemen, annak is legutolsó percében, közvetlenül fényszűnte előtt – mégis kibaktatott a baltacimra.
Akkoriban nem volt még puskatávcső, vagy ha volt is, nekem mindenesetre nem adtak. Közönséges irányzék számára pedig – mindnyájan tudjuk – negyedórával korábban szűnik meg az eredményes lövéshez szükséges fény. Az a bizonyos „Schusslicht”, amire – sajnos – ismét nincs megfelelő magyar kifejezés. Ezért kerülgetem oly kínosan, ezért vagyok kénytelen körülírni négy hosszú szóval. Mert a „lővilágot” vagy a „lőfényt” csak azért se írom le! Akkor inkább tíz szóval írom körül.
Ismétlem – legutolsó percben baktatott ki a baltacimra. Kézitávcső nélkül is megismertem a bakomat.
Igaz, hogy akkor még csak reméltem a magaménak.
De már a következő pillanatban – annak is mondhattam!
Ottani, cseh fogalmakhoz mérten, valóban kiváló, deres fejű, gyöngyös agancsú, érett hatos baknak bizonyult. Ha sejtették volna, hogy ilyen, soha nem küldenek arra a határszélre.
Egy óra járásnyira estem hazulról. Magamban voltam.
S minthogy féltettem a jó agancsot – közel volt az idegen határ –, nem mertem a bakot kint hagyni. Nyakamba vetettem hát, úgy ballagtam vele hazafelé. Kicsiny a cseh őzbak, hét-nyolc kilóval könnyebb a magyarnál. De jó óra járásnyira hazacipelni – az olyan tizenöt éves pipaszáratlétának, amilyen én voltam – éppen elég nagy.
A vacsora a szokottnál is jobban ízlett. Csak az nem tetszett, amikor azzal gyanúsítottak meg, hogy a bakot nem is ott, a kijelölt határszélen lőttem:
– Ez teljesen ismeretlen bak – ismételgették –, ezt még soha nem látta ott senki.
Most már bátran kirukkolhattam a farbával:
– Dehogynem látta! Magam is láttam a múlt héten. Csak volt annyi eszem, hogy nem dicsekedtem vele.
Niemesi népszerűségemet – ez a bak aligha öregbítette.