A tavaszi napsugár szerelmesen simogatja, csókolgatja a téli álmában megdermedt földet; a langymeleg napsugarakra lüktetni kezd a nagy természet élettere, mozgásba jön az őserő; erdő-mező fakó ábrázatáról rózsaszín ködök foszladoznak; az álomból ébredő nagy természetre a derült ég nefelejcskéksége mosolyog alá, és édesen csicsergő madárhanggal van tele a balzsamos levegő.
A mesebeli királyfi most csókolta fel mély álmából a kis Csipkerózsát. Az álomoszlató szerelmes csókra a hasadó hajnal rózsaszínébe borul a hamvas arc; a tágra nyílt szemekből a végtelen ég nefelejcskéksége mosolyog, és éneket fakaszt a csók az eddig néma ajkakon…
Csipkerózsa felébredt mély álmából, ajkán még bizsereg, ég a szerelmes ifjú csókja, s szívében máris rügy fakad: a szerelem.
A föld felébredt téli álmából, megmozdul, felsóhajt, és sóhajtására zsongító hangulat ömlik el, melynek nyomában új élet fakad. Élni óhajt, élni siet minden teremtett lény: ember, állat, növény. S ami a földön élő, az a zsongító, balzsamos levegőtől mind mámoros lesz.
Vérünk lüktet, pezseg, duzzadó erünk megfeszül, szűk lesz a négy fal téli börtöne, kicsalogat a napsugár, a szabadba hí, vonz valami ismeretlen erő, dagadó tüdőnk kint mohón szívja magába a részegítő, balzsamos léget, és szeretnénk futni, futni – mint a tömlöcből menekült rab –, míg csak a fáradtságtól össze nem roskadunk.
Te vagy ennek oka, rügyfakasztó, ibolyanyitó, isteni kikelet; te, Tavasz, aki megújhodással emlékezteted a földön alvajáró embert, hogy: él.
Neked örül minden élő, s epedve vár téged a nagybeteg.
Ha megjöttél, munkába fog a gazdaember, hangos lesz a munkától a mező. A vándormadár szerelmi vággyal ismét fészkére talál, madárhangos lesz az erdő néma völgye, hűs liget és zöldellő mező. Szerelmes lesz tőled, Tavasz, az egész világ; nászruhát ölt magára minden vedlő állat és madár. Készül a szerelmes kis fészek, kotort már a nászvacok. Hegyen-völgyön lakodalom, szeretkezés mindenütt.
S bár tilalom alatt van minden vad, neked még a vadász is örül, mert a fajdkakas szerelmi dürgésén ott lehet, s a nászúton levő szalonkát szerelmi mámorában lophatja meg.
*
Bemosolyog ablakomon az ég nefelejcskéksége, aranyos verőfény játszik előttem a fehér papírlapon, szerelmes levelet ír reá a bájos tavasz. Csalogat, hí, vonz, csábít, hí a szabadba, hol balzsamos a lég, és szerelmes minden, ami él.
S én oly könnyen engedek. Megyek! Futok, mint a gyermek, s míg tüdőm zihálva, telhetetlenül fogyasztja a mámorító üde levegőt, a tavasz bársonyos csókját érzem kipirult arcomon. A nagy természet rügyfakadása a legszebb lírai költemény, csupa harmónia, melyben nincsen egyetlen zavaró hang. Gyönyörrel tanulom e verset, és érzem, miként olvad össze egész valóm a tavasz harmóniájával.
Lihegve állok meg a jégpáncéltól megszabadult, vígan csobogó patak partján, és gyöngyöző homlokomat a parti fűz kizöldült hajlós ága törli le. A part zsenge pázsitját pihenőül kínálgatja, szinte vonz, hogy leheveredjem, s meg nem állhatom, hogy a bársonyos, hűs gyepet meg ne simogassam. A csörgedező kristálypatak szerelmesen susogja el, mit üzen az öreg bükkös, melyben forrása van. Vár. Megyek. A barnáslila szántás és a zsenge zöld vetés keskeny táblái kékesbarna falnak futnak neki. Az ott az erdő, az én kedves bükkösöm. Oda tartok. A zöldellő füzes ölelte kanyargó kis patak mutatja az utat.
A kéken mosolygó kis patak túlfelén zsenge füves rét terül, vizenyős lapályán aranysárga mocsári gólyahír virít. Nagy foltokban sárga tőle a rét, mintha ezernyi ezer, korán megjött sárgarigó gyűléseznék a fű között. Szőrös, lila színű réti kökörcsin ütögeti ki tulipánfejét a fű közül; bíborvörös berki rokona az erdő szélében húzódott meg.
Ezek a réten a tavasz első virágai.
A fákon még alig van virág, a természet igazi tavaszi színpompába még nem öltözött, bódító illattól még nem fojtó, de már üde, balzsamos a lég; minden fa, cserje, bokor az újjászületés sejtelmes gondolatait kelti – fakad a rügy.
A mosolygó, derült kék ég alatt aranyporral, madárdallal, fakadó rüggyel van tele a március végi, acélos levegő. Bóbitás pipiske tyütyürüzik előttem a barázdában; az omlós, nedves hantokon negédesen illeg-billeg a barázdabillegető, s a hűvös bársonyként simogató tavaszi szellő szertehordja a mezőn a fészke felett lebegő pacsirta szerelmi énekét.
Ezek a mezőn a tavasz első madarai.
Csokoládébarna pettyes lepke röppen fel a parti füzekről, fekete pontként imbolyog felettem a támasz nélküli levegőégben, míg végre pár lépéssel tovább, előttem egy fűzfán újra meglippen. Ez a korai lepke csak a nappali pávaszem lehet, a fűzfán élő száznyolcvan-egynéhány lepke egyike.
Ez a fűzfán a tavasz első lepkéje.
Hűs fuvalom lengedez körül, és simogatja a gyors járás-menésben kipirult arcomat.
Itt állok a bükkerdő tövében.
*
Belépek a mohos oldalú gótikus oszlopok közé, s egyszerre a verőfényes mező balzsamos földszaga után nyirkos penészszag csapja meg az orromat. A sátordísz nélkül meredő, gótikus oszlopok alatt kripta van; itt még el van temetve a tavasz. – Az ezeroszlopú templom magasba nyúló tetőzete beomlott; sátordísze, lombozata nyirkos rozsdabarna, süppeteg alom, melyen még semmi zöld nem él. Az egymásba fonódott, magasba boruló ágak – mint a beomlott bolthajtás megmaradt csipkés bordázata – között átszűrődik a tavaszi verőfény, és bekandikál az ég kék szeme. A ritkásabb korona, mint a kerek ablakrózsa, bővebben beereszt egy-egy fénynyalábot, mely aranybronzra festi a korhadó almot.
Opálos félhomály dereng a szürke gótikus oszlopok között, s ott, ahol a homály mély kékeslilába vész, hosszú nyílások hasadnak a fák sudarai közt, és bevilágít rajtuk a bükkös tisztása.
Oda sietek, százados bükköm alá.
Térdig gázolok a vízmosás nyirkos alomjában, és dohos szagot szabadítok fel minden léptemmel, amint felkavarom a rothadó leveleket. Térdig a sírban állok, az enyészeten taposok, míg felettem a magasba boruló gallyakon már az új élet rügye fakad.
A templomi csendben kérő, panaszló búgás hangja olvasztja fel nyomasztó érzésemet. Szól a szerelmes vadgalamb. Sötét árnyak suhannak ki a gótikus oszlopok között, szárnyrebbenés visszhangzik a bolthajtás alatt. Moszatolásomra az erdő tisztása felé sietnek a szerelmes nyögdécselők. A menekülő vadgalamb búgása után vígan csevetel az erdei pinty.
Ezek az erdőben a tavasz első madarai: a szálláscsinálók.
A bükkös szálerdő elfogyott, a gótikus templom küszöbéről kilépek az erdő tisztására.
A domboldalban előttem mered százados bükköm. Ősz óta nem láttam kedves tanyám.
Áldóan terjeszti fölém toronymagasban meztelen karjait. Zöld mohos oldalán bükkfagomba nőtt, mely – mint a szenteltvíztartó a gót templom oszlopán – kínálja magát. Hűsítő hóvíz áll benne. Piros-fekete bogár, az istentehénke mászkál a gomba szélein. Rozsdabarna levélcsomók fityegnek a száraz ágakon, s ha nem látnám pirosló rügyecskéit, melyek rózsás fénnyel hintik be az ágakat, azt hinném, hogy öreg barátom már nem él. Elmúlása már messze nincs. Csaknem könnyezik szemem, midőn látom, hogy legvastagabb ágát a tisztáson végigzúgott irtó fergeteg tövében csavarta ki, s a félig elhalt ág – mint a szélütöttnek karja – bénán lóg le oldalán.
Hová járok pihenni tavasszal, nyáron, ősszel, bükkfám, ha te kidőlsz?!
Meg nem állhatom, hogy le ne heveredjem s kéjesen végig ne nyújtózkodjam a tisztás bársonyos, üde zöld szőnyegén, amelyet ez évben emberláb még nem tapodott.
Előttem a tisztás – örömmel nézek körül a jó ismert helyen.
Pázsitja már üdén zöldell. A legédesebb remény zöld színe csak ilyen lehet. De színes virághímet még nem szőtt belé a természet mesteri keze. Kutató szemem virágot keres. Aki keres, talál! A domboldalban két sárga virág virít: a tavaszi hérics és a tavaszi kankalin. Alig pár lépésnyire tőlem pedig, a zörgő avar és hullott bükkmakk alatt, féltenyérnyi zöld levelek közül, szerényen pislog az ibolya kék szeme.
Ezek az erdőnek első tavaszi virágai a kikeleti hóvirág után.
A tisztást barna szálakon zöld gyöngyfüzérek környezik; apró rügyek a bokrok hajlós ágain. A bükkös csupasz koronája pirosló rügyeitől a hajnal rózsás fényében ragyog. A boróka most is csak oly zöld, mint volt a hó alatt; csak ott világosabb, üdébb a szín az ágak csúcsain, ahol friss rügy fakad.
Hamvas ezüstbarkáját kínálja a korán virágzó kecskefűz, a húsvét előhírnöke, mely virágvasárnapján pálma helyett megszentelésre vár.
Áttört mívű bronz ékszeren szivárványszín gyöngyök között égő rubin ragyog. A csipkerózsa fonnyadt piros bogyóját zsendülő cserjék gyöngyöző rügyei környezik. S míg a szertekúszó szederinda tüskesáncokkal védte meg a rubincseppeket, maga kopasz lett a télen: levelein éhes őzike lakmározott.
Lent az aljban ezüst oszlopok törnek az ég felé. Rezgőnyárfák fehér sudarán ezüstösen törik meg a napsugár, s arany foltokat rajzol tövében a száraz avarra.
Nefelejcskék ég nevet le a tavaszi nászruhába öltözködő tisztásra.
Egyik pillanatban még nevet, a másikban már a völgy mélyéből hófehér hab tornyosodik a levegőégbe, s gomolyogva űzőbe vesz, el akar fogni egy apró szürke felleget. A futó felhőcske a feltolakodott óriás alá kerül – megijed, pityeregni kezd, s minden könnycseppje a szivárvány hét színében ragyog. Millió gyémántcsepp sziporkázik a rügyező bokrokon. De nem soká, mert a felhőcske könnyeit millió napsugár mohón csókolja fel, és a rövid borulat után ismét derült kék ég nevet alá.
Ilyen a tavaszi ég! Egyik percben még siratja a múltat, a másikban már a jövő elé kacag.
Ilyen az ember! A múlt bánata még fájó emlékkel tölti el, s máris epedő örömmel várja a bizonytalan jövőt.
Alighogy elmúlt a tél, kedélyünk még a nagy elmúlás borongós hangulatától nyomott, s a megújhodó természetnek, a verőfényes kikeletnek máris örül. Pedig, hej! – ki tudja, milyen gyümölcsöt hoz majd az a rügy, amely most fakad?
*
Valamerre a lankás hegyoldal napsütötte tisztásán, rügyező cserjék között rózsaszín hab lebeg a zsendülő pázsiton.
Ibolyát keres egy kisleány. Millió napsugár köríti a kipirult arc rózsaszín bársonyát. Aranyszőke haja színétől a ragyogó napot lopta meg.
Nedves kék szeméből nefelejcs mosolyog alá, s míg a fák csak rügyeznek, piciny ajkain máris érett cseresznye hasad, és leszakasztásra vár. Szűzies illatot áraszt magából a pihegő kebel, s mohón szívják fel a rügyező cserjék ölelő ágai. Virágaik számára gyűjtik a szűzi illatot.
A rózsaszín habruhában bolyongó kisleány maga a megtestesült, legüdébb tavasz, akinek nyomában ezer vágy támad, ezer friss rügy fakad. Mámoros lesz tőle, ellankad az acélos levegő, mámoros lesz a szerényen bujkáló kis virág, és mindegyik esengve kínálja magát: – Itt vagyok, engem szakassz le, reám leheld csókodat, hadd én pihenjek kebleden!
A kisleány piciny kacsója illatos virággal van tele; vajon a virággal kit boldogít?
Valamerre a lankás hegyoldal alatt, mohos hátú kövek között vígan csobog a kis patak. A partnak zsendülő zöld gyepén a kisleányra vár egy serdülő legény.
Szerelmesen búg a vadgalamb, hangos az erdő a pintyőke csengő szavától, rókapille párjával táncol az aranyporral tele levegőben, és mindezen az ifjú úgy elandalog, hogy azt hiszi, csak édeset álmodik, mikor két bársonypuha kacsó fogja be hátulról a szemét. A piciny kéz az ifjú kezében fogoly marad, s amint a leány nevető szemébe hátra feltekint, olyan, mintha kék tengerszem csendes vízébe tüzes parázs hullana.
De vízbe hullott a parázs, tüze a lányka szívéig még nem hatolt. Gyerekpajtásban, akivel együtt bújta az erdőt-mezőt szüntelen, a tapasztalatlan kisleány a férfit még nem látta meg.
Kacagva ugrik fel a két gyerek; az erdő két madárral hangosabb. Egymást kergetik a bársonyos gyepen; az erdő két ragyogó lepkével gazdagabb.
Az elfáradt kisleány végre a patak partján pihegve megáll; az ifjú ott terem oldalán, és ölébe kapja az édes terhet, hogy a mohos köveken a túlsó partra átvigye, mint azt meg szokta tenni rendesen.
A leányka átöleli az ifjú nyakát. Az acélizmú serdülő fiú a terhet nem, csak az ölelést érzi; fejébe száll a leányka vállára tűzött ibolyának vagy talán a pihegő testének illata; elbódul tőle, mintha egész nyaláb ibolyát vinne a túlsó partra át, és a mohos kövön megcsúszik...
Ijedten sikolt fel a megrezzent kisleány, és szorosabban öleli magához az ifjú mámoros fejét.
Hol van az az ifjú legény, aki egy tavaszon két ölelésre férfi nem leszen? Hol van az a férfi, aki ölelésre nem forró csókkal felel?
Elcsattan az első csók.
Nem! Csók csattanását hallani nem lehet, pedig a hangos erdő is most némán figyel, hogy visszhangozhassa a csókot, a legédesebb szót, dalt, költeményt, mely csak szerelmes ajakról fakad.
De még édesebb a csók, ha hangja nincs.
Hosszú, néma, tüzes csók ég a leányka meleg bársonynyakán, s ott ég még hosszasan, soká, soká – akkor is, mikor édes zavarban, lesütött szemekkel, a túlsó parton egymással szemben állanak.
Megindult a patakon át két gyerek, s mire átértek, most férfi áll a nő előtt.
Szótalan állanak az ártatlan bűnösök; ismeretlen gyönyörtől remeg a leány, ismeretlen tűztől hevül a fiú; mindegyik érzi, hogy a másik váltotta meg. Meghalt volna az ifjú, ha a leánykát nem csókolhatja meg, s újjá nem született volna a leány, ha nem tudja, mi a csók.
Ki kezdjen most beszélni, s mi legyen a beszéd? Mikor többet mondanak a beszélő szemek és a néma hallgatás...
Engesztelő hangon kérdi a szerelmes fiú:
– Mi bajod?
Tele szívvel felel a szerelmes leány:
– Nem tudom...
Én tudom!
Az erdőben két rüggyel több fakadt.
(Megjelent az író „Hegyen-völgyön” című kötetében)