Itthon azzal fogad egyik barátom, hogy nem megyek-e le vele Erdélybe. Nem tudtam hirtelen válaszolni, mert megrohantak az emlékek.
Erdélybe menni! Szinte belém fojtotta a szót a kitárult szabadság, és alig tudtam kinyögni, hogy megyek, persze hogy megyek. Egy óra múlva indulhatunk.
– Na, annyira nem sürgős – intett le barátom –, de vasárnap reggel érted jövök.
És vasárnap reggel elindultunk. Átvágtunk az Alföldön, de semmi érdemleges nem ragadt meg emlékezetemben. Nyugalom és békesség áradt a nagy síkságból. A tarlók felett a kenyér örök illata járt, a kukoricatáblák megszokottan hajladoztak a reggeli szélben, és gólyák tűnődtek a pocsolyák mellett. Álmos csend. Pedig itt van valahol az ország szíve, innét jön az élet a városokba, de az elsüllyedt horizontban keleti lassúság és merengés van még.
Rohan az autó.
Később felfrissül a levegő, és mélyet lélegzünk, amikor először vág be a fanyar és mégis édes erdőillat az ablakon. Kapaszkodunk felfelé. Völgyek tárulnak ki előttünk. Itt még lábon áll a búza. A lekaszált széna csúcsos petrencékben hallgatódzik, és a réteken ezer varjú. Nem. Tízezer. Fele szürke. Hej, micsoda uhuzás esne itt!
Aztán hegyek jönnek, és megállunk a Királyhágón, hogy magunkba szállva végigpillantsunk a tájon.
Nagy barnakánya úszik felettünk.
– Mekkora sas! – csodálkozik barátom. – És milyen szelíd!
A kánya egészen közel repül, és jól látom még a szemét is. Talán üdvözölni jött bennünket?
Más vadat nem is látunk. Egy-két ragadozó madár és rengeteg varjú. Legeltetnek mindenfelé. És erdő és erdő. A Szamos kiöntéseiben vadkacsák úszkálnak, és egy horgász ül a parton.
– Ne siess – mondom barátomnak –, hátha fog valamit.
Nem fogott.
Végig a Szamos völgyén. A délutánból az estébe értünk, az estéből az éjszakába. Felkelt a hold, s a víz halkan ringott a vörös derengésben. Később ismerős hegyek jöttek, ismerős utak, s én gondolatban már ott álltam, ahol néhány évvel ezelőtt egy jó bakot elhibáztam.
A viszontlátás nagy öröme után ennek az ideje is elérkezett. Harmadnap hajnalban – de inkább éjszaka – már ott álltam a kapuban, és vártam a fuvarost, aki jó másfél órás késéssel meg is érkezett.
– Elaludtam – mentegetődzött –, de majd megszorítom a fakót...
A fakótól azonban minden szorítás dacára is csak gyenge kis poroszkálás tellett. Még a jó úton is. Később azonban dombok jöttek...
Juon, a vadőr erősen csóválta fejét, amikor végre megérkeztünk.
– Nagyon kell sietni – mondta, miután megállapítottuk, hogy az elmúlt évek alatt nem öregedett egyikünk se.
Aztán nekivágtunk a meredeknek. Juon tíz évvel idősebb, mint én, nem hagyhattam magam. Ő ment elöl, de olyan iramban, hogy az első pár száz méter után a szívem ijedten tiltakozott a tempó ellen.
Ha Juon bírja, én is bírom! Tovább!
– Álljunk meg egy kicsit? – érdeklődött.
– Nem muszáj...
Amikor felértünk a tetőre, egyszerre álltunk meg. Elég volt mindkettőnknek. Akkor kelt fel a nap. A hegyormok mögött ködfoszlányok úszkáltak, harmatcseppek kopogtak az avaron, és mélységesen nagy volt a csend. A levegőt szinte harapni lehetett, s így hamar frissek voltunk megint.
A tetőn túl hosszú rét. Füvén a bő harmat olyan, mint a dér. Halkan és gyorsan megyünk rajta. A rétaljban meredek szakadék, azon túl megint ott az erdő. Fele pár éves vágás, fele szálfa. A szakadék szélén vadkörtefa. Megálltunk. A köd leereszkedett, és nem láttunk semmit.
Szelünk jó volt. Közben Juon elsuttogta, hogy a szálasból hol jár ki a bak. Öreg bak. Mutatta az agancsát, mekkora.
Lassan szállt fel a köd, s amint megtisztult a vágás, három őzet is láttunk. Mind a három suta. Juon szerint elkéstünk. Az öreg bak nagyon korán visszamegy a szálason keresztül a túlsó sűrűbe.
Óvatosan leereszkedtünk a szakadékba, keresztülcserkésztünk a szálason, de nem láttunk semmit. A szálason túl fiatal sarjerdő, tisztásokkal, füves, széles csapásokkal. Az egyik tisztáson róka bogarászik. Néztük a komát, amint kényesen kerülgette a vizes, magasabb fűcsomókat.
A sarjerdő után ismét vágás jött.
– Lassan – fékezett Juon –, lassan; itt is jár egy jó bak.
Elég nagy területet belátni, így nem nagyon hallgatok rá. Szelíd teknője van előttünk a hegynek, s a teknő fenekén fát rak egy fuvaros. Felesége piros kendője messze világít. Közben hangosan diskurálnak.
– Itt ugyan nem marad meg a bak, Juon...
Alighogy ezt kimondtam – mintha a földből nőtt volna ki –, úgy nyolcvan-kilencven lépésre ott állt egy suta és egy jó bak. Agancsa messze a füle fölött...
Az őzek is észrevettek bennünket, és – elöl a suta – lassú kocogással elindultak a sarjerdő felé.
– Tessék várni, megállnak még...
De nekem már beszélhetett! Elég csalódás, bosszúság ért már az idén. Nem várok!
Első lövésemre csak megrándult a bak, a másodikra pedig eldőlt. Később kiderült, hogy a második lövés teljesen felesleges volt. A két golyó ujjnyira egymás mellett a legjobb helyen.
Elzártam a puskát, és leültünk Juonnal a bak mellé. Hát hogy is volt csak?
Sütött a nap. A hegyormokon még köd szállongott, de a völgyben vidáman kiáltott a mátyás, és én idei legjobb bakomat Erdélyben lőttem meg. Erdélyben!
Elő a kenyeret, szalonnát, s talán valami kis innivaló is akad a hátizsákban.
Amikor megtöröltük a szánkat, és kiörvendeztük magunkat, egy kis csend ereszkedett közénk. Elnéztünk messze le, a Szamos végeláthatatlan ezüstostorára, és hallgattunk. Nem tudom, Juon mire gondolt, de az én szívem kitárult, és két karommal szerettem volna megölelni a messze hegyeket, völgyeket, a hamvaskék eget, minden virágot, minden rögöt, az egész ragyogó Erdélyországot...
(1941)