Részlet Fekete István páratlan kötetéből.
Így, belülről kifelé nézve, nem is csúnya ez a Rózsakunyhó. Nyitva az ajtó, és szinte beömlik rajta a meleg délelőtti napfény. A küszöbön egy hernyó mászik, és legyek zümmögnek az ablakrésekben. Álom és csend jár már a szobában, amikor barátom megkérdi, nem félek-e a kígyótól, mert, mondja, ha esetleg az ágyamból előmászna egy, ne ijedjek meg. Nem mérges. Múltkor is agyonvertek egyet benne. Csak másfél méteres volt... Sikló. Aludjak csak nyugodtan...
Nem szeretem a kígyót, de az álom már ráragadt a szememre, és tőlem akár óriáskígyók mászkálhattak ágyamban.
És délután újra nyakamba vettem az erdőt. Becserkésztem két sutát, láttam egy rókát, és láttam még egy őzet, amely lehetett bak is, de messze volt, és már sötétedett.
Harmadnap otthagyott barátom. Sok a dolga, mondta, az erdő azonban az enyém. Tegyek vele, amit akarok.
Két napig ezután egyedül voltam. A második napon felfedeztem, hogy a Rózsakunyhót nemcsak az egy szál árva vadrózsáról hívják Rózsakunyhónak, hanem azért is, mert az ajtó felett szabályos „cégtábla” hirdeti, hogy „Rózsakunyhó”.
Jobban megnézve a szépen megfestett táblát, észrevettem valamelyik rosszmájú „lakó” ravasz fondorkodását, hogy a rózsa z és o betűjét igyekezett kicserélni, s így a kunyhó cégtáblája imigyen festett: „Rosz a kunyhó”...
Hát ez nem igaz! Szép, békés napokat éltem benne. Nekem jó volt ez a kunyhó. Szénaágyán puha és mély volt az álom, asztalán ízletes a kenyér, éjszakájában mély a csend, és nappalában ajtóm előtt járt a napsugaras szabadság.
Lőni azonban nem lőttem semmit. Megismertem az erdő minden sutáját, de bakot nem láttam egyet se.
– Sose törd magad – mondta egy másik barátom, aki a szomszéd faluban nyaralt és vadászott –, gyere át hozzám; adok egy bakot, meglövöd, és kész...
Kaptam az alkalmon. Búcsút mondtam egy időre a Rózsakunyhónak, és elmentem vendégségbe a „Bazsarózsa” villába. Bazsarózsa ugyan itt se volt, de már megszoktam, hogy ezen a vidéken virágról virágra száll az ember.
(Csak a bakot látnám már!)
Első estefelé láttam egy sutát, egy gidát, és amikor hazafelé cserkésztünk – itt már vadőr is volt velem –, megdobbant a szívem. A túlsó domboldalon, az egyik bokorból kibújt egy akkora bak, hogy akkora bakot én még életemben nem láttam. De más se. Sötét volt már nagyon, és egy kis bikát néztem baknak...
Másnap délután végre találkoztam a bakkal. Sziklás hegyoldalon szuszogtunk felfelé, amikor a vadőr megfogja a karom, és a fülére mutat, hogy hall valamit. Megtorpantunk. A vadőrnek olyan füle van, mint egy hiúznak, rábíztam magam.
– Jön a bak! – súgja.
– Erős?
– Még nem látom jól.
Én kicsit előbbre voltam, mozogni nem akartam, de már készen vártam... Csend.
– Tessék lőni, erős bak!
Az agancsát most se látom, csak a nyakából és lapockájából valamit. Az őz megáll, figyel, tanakodásra nincs idő...
Lövésre elvágódik, és úgy is marad.
Egész világos van még. Süt a nap, s a Dunán egy hajó kürtöl, mintha ujjongana.
– Csak lassan – csitítom a vadőrt –, szeretem az agancsot lassan meglátni... – Ereszkedünk a meredeken lefelé. Hetven-nyolcvan méter az egész, de ezeket a pillanatokat ki kell élvezni.
A vadőr felemeli a bak fejét, és egymásra nézünk.
– Ez magának erős bak?
– A kukker az oka... Nagyot mutat. Egyszer már a doktor úrral is meglövettem egy gyenge bakot. Mégis mindig ezt a kukkert adja. Ne tessék haragudni!
Az „erős” villás bak pedig feküdt feltámaszthatatlanul.
Barátom nagy örömmel fogadott, amikor meglátta, hogy hozzuk a bakot.
– Na, milyen?
– Ne is kérdezd ... gyenge. Jóska az oka, meg a messzelátód...
– Nem is olyan rossz! Szép fiatal... Vendégeim lesznek, és nem kell a húsával vesződni, mintha valami nagy agancsú, vén bak lett volna... – És kajánul nevetett.
Múltak a napok. A vendégek – valószínűleg nagyon jóízűen – régen elköltötték ifjú bakom földi maradványait, s én elfelejtettem megkérdezni, hogy ízlett-e.
Nem szeretek olyan dolgokról beszélni, melyek kellemetlen emlékekre emlékeztetnek…