A link vágólapra másolva!
Cikk kép

Olvasom a WMN.hu népszerű internetes portálon – amelynek az elsődleges célcsoportját a felsőközéposztálybeli unatkozó hölgyek jelentik – hogy a munkatársuk látogatást tett Balatonőszödön a Rókales Alapítványnál és erről készített riportot.

 

A munkatárs a Vukból vett megható idézettel kezdi a cikket: „Egyedül vagyok. Kicsi vagyok. Éhes vagyok”.

Én pedig meghatódás helyett mérgesen mormogok magamban, hogy megint egy olyan ember, pláne újságíró használja Fekete Istvánt hivatkozásként, aki talán nem is olvasta a könyvét, hanem – valószínűleg – csak az abból készült rajzfilmet látta, de ha olvasott bármit is az egyik legjelentősebb magyar írótól, az biztos, hogy nem értett meg belőle semmit. Például azt sem, hogy a természetet csak és kizárólag ismerve érdemes szeretni, mert egyébként jelentős károkat lehet okozni azzal, ha valaki alapvető tudás hiányában lesz lelkes rajongója.

Erről eszembe jut az a kutyamenhely, amelyik Fekete István nevét kapta, pedig, ha az alapítók olvasták volna a vadásztörténeteit, amelyekből kiderül, hogy mi volt a véleménye a természetben kóborló ebekről és macskákról, és ennek a véleményének hogyan adott hangot a puskájával, akkor nem őt választják névadónak. Mert Fekete István nem csak kitűnő irodalmár volt, hanem óriási természetismereti tudással is rendelkezett, amelyet nem pusztán elméleti alapon szerzett, hanem a terepen, gazdatisztként eltöltött hosszú évek mindennapjaiban is, amikor folyamatosan döntést kellett hoznia olyan kérdésekben, amelyek egyszerre jelentettek hasznot a rá bízott területen zajló gazdálkodás és a természetes élőhelyek állat- és növényvilágának. A neves író pontosan tudta, hogy a kóborló kutyák és macskák jelentős kárt okoznak a vadon élő állatok számára, ezért semmi keresnivalójuk nincs ott, így nem sokat lamentált azon, hogy mire való a vállán pihenő fegyver, ha találkozott velük.

És Fekete István azt is tudta – ahogy tudja ezt minden valóban hozzáértő gyakorlati szakember –, hogy a vadon élő állatoknak nem jó, ha háziállatként vagy pláne emberként tekintünk rájuk. Nem jó nekik, ha laikusok nekiállnak etetni, gyógyítani őket. Nem dédelgetni való cukimuki házikedvencek, amelyekről az embernek gondoskodnia kell. Hanem pont ellenkező magatartás a jó nekik, tehát az, hogy az ember a lehető legkevésbé avatkozik be az életükbe.

Nos, ehhez azt is figyelembe kell venni, hogy ma már az olyan helyeken, mint Európa nagy része, benne Magyarország is, már annyira belakott, olyan sűrűn vannak települések, a közöttük pókhálóként telepített úthálózat, ipari és mezőgazdasági létesítmények, hogy a vadon élő növény- és állatfajok fennmaradásához mégis szükséges az emberi gondoskodás. A szakszerű emberi gondoskodás, amely Magyarországon és Európa legtöbb országában nem pusztán egy-egy célirányosan a vadon élő állatok ismeretére és gondozására képzett szakembert jelent, hanem egy logikusan felépített, jogszabályokkal irányított és állami forrásokból finanszírozott rendszert. Ez a rendszer a tudományos kutatói szinttől a terepen naponta jelenlévő hivatásos állományig, valamint a jogalkotás és államigazgatás felső rétegeitől a helyi hatósági jelenlétig lefedi a hazai természetes élőhelyek növény és állatvilágának ismeretét és védelmét.

Ez a rendszer hivatott arra, hogy a természetes környezeti hatások változása, a mezőgazdaság és az ipar okozta károk mellett a laikus állatmentők ellen is védje a természetet, mert ahogy „Rókales” Norbi és a neki asszisztáló média példája is mutatja, bizony egyre nagyobb szükség van az ellenük való határozott fellépésre.

Nos, mi is a probléma azzal, ha valaki hozzáértés és alapos szakmai ismeretek nélkül állatmentésbe kezd és erre bíztatja a laikus követőit is?

Mint az írásom elején említettem, a vadon élő állatoknak nem jó, ha házikedvencekként kezeljük, pláne nem, ha emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel azokat. Ugyanis a vadon élő állatfajoknak az a jó, ha a természet szigorú, a mai ember szemében kegyetlennek tűnő szelekciós mechanizmus „gondoskodik” arról, hogy az adott környezetben a lehető legerősebb, legellenállóbb és legegészségesebb állomány alakuljon ki és maradjon fenn. Igaz ez a környezeti változásokhoz való alkalmazkodásra is, amely például manapság egy igen aktuális téma. Ezért a természettől és annak törvényeitől elidegenedett ember szemléletével patyulgatni egy vadon élő faj egyedeit, jelen esetben a rókákat, az a faj elgyengüléséhez, az állomány minőségének a romlásához, az életképességük hanyatlásához vezet. És mielőtt bárki azzal érvelne, hogy szegény „Rókales” Norbi által dédelgetett, kislánynak és más cukiskodó néven nevezett néhány róka nem fogja lerontani a hazai populáció minőségét, felhívom a figyelmet arra a médiakampányra és a közösségi oldalak aktivitására, amellyel ezt a káros tevékenységet népszerűsíti, tömeget buzdít arra, hogy maguk lássanak neki a laikus rókamentének.

Sőt, ennél nagyobb a baj, mert bár főhősünk időnként álkorrekt módon elmondja, hogy neki nem az összes vadásszal van gondja, hanem csak egy részükkel, de valójában az, amit a nyilvánosságban kommunikál, magának a felelős vadászatnak és a felelős vadgazdálkodásnak a megkérdőjelezése, támadása. Legutóbb például egy általa megosztott videóban arról volt szó, hogy az aranysakál felprédálja az őz és a dám szaporulatát azon a helyszínen, ahol a videó készült. Erre Norbert azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy akkor miért is van szükség a vadászok általi állománygyérítésre? Ez a megjegyzés nem pusztán arról árulkodik, hogy ez az ember úgy kíván beleszólni vagy inkább belekontárkodni, sőt jogszabályváltozást elérni a vadgazdálkodás terén, hogy alapvető ismeretekkel nincs tisztában, hanem a valódi hozzáállásról is, amellyel általában támadja a vadászatot. Márpedig, ha eredményes lenne a törekvése, akkor az a magyarországi természeti kincseinkre nézve katasztrófát jelentenének. Ezt itt, az elsősorban vadászoknak szóló szaksajtó felületén nyilván nem kell részletesen elmagyarázni, de az lenne a legüdvösebb helyzet, ha a vadgazdálkodás és természetvédelem összefüggéseit már az általános iskolában megismernék és értenék a gyerekek.

Eredetileg az volt ezzel az írással a tervem, hogy lépésről lépésre, részletesen felsorolom a Rókales Alapítvány nyilvános felületein megismerhető információk tévedéseit és hazugságait. Van mindkettőre bőven példa. De mégsem teszem, mert inkább a jelenség kártékonyságára akartam felhívni a figyelmet, ahelyett, hogy egy problémákkal küzdő ember természetismereti hiányosságaiból fakadó kijelentéseivel vitatkozzak. Arra viszont ki kell térnem, hogy a Rókales Alapítvány hogyan próbálja elmaszatolni az elszaporodó rókák okozta veszélyeket, köztük az emberre nézve halálos betegségek lehetőségét. A veszettséget ismeri szinte mindenki, de azt már kevesebben, hogy hosszú idő után újra felütötte a fejét a kór, ami azért is veszélyes, mert a hazánkban futótűzként terjedő aranysakál vagy az egyre nagyobb számú szürke farkas szintén terjeszti, ráadásul a rókánál jóval nagyobb területeken képes széthordani a kórt. Ha minderre még rájátszana a róka-populáció ugrásszerű megnövekedése, akkor könnyen egy nehezen kezelhető vészhelyzet alakulna ki. A másik rókák által terjesztett kór, ami az emberre veszélyes, az Echinococcus multilocularis, ami egy kisméretű galandféreg. Jelenleg még csekély számban betegednek meg emberek tőle, de a terjedése Európában igazolt. A betegség megfelelő kezelés nélkül 98 százalékban halálos kimenetelű, viszont rendkívül nehéz felderíteni, mert a lappangási ideje 5-15 év. És erre is igaz, hogy a rohamosan terjedő sakál komoly veszélyt jelent, mert a vonatkozó kutatások szerint ötször nagyobb eséllyel fertőződik meg, mint a róka. Erről a kórokozóról úgy ír a Rókales Alapítvány oldala, hogy nem tesz említést a fertőzés halálos kimeneteléről.

A magyar hatóságok türelemmel és tapintatosan jártak el „Rókales” Norbi nyilvánvalóan törvénytelen tevékenysége kapcsán. Hagytak rá bőven időt, hogy megértse, miért káros mind a rókákra, mind az emberekre és általában a természetre nézve az, amit csinál. Úgy tűnik, hogy nem volt eredményes a türelem. Norbert már nem csak néhány útjába kerülő bajba jutott rókán segít, hanem intézményi szintre emelve végez szaktudást és hatósági engedélyt igénylő tevékenységet, mindezek hiányában, valamint ezt nyújtja követendő mintaként a széles nyilvánosság elé. A média egy része, sajnos egyre nagyobb szelete pedig támogatja őt mindebben, mert a cukiskodás és jóemberkedés népszerű a médiafogyasztók között.