Már sötétben, ahogy a búzavetés melletti füves szegélyen botorkálok a szűrt holdfényben, egy mély disznótúrásba lépek, amelyben majdnem hasra esem.
Óvatosan lámpát gyújtok, hogy szemügyre vegyem. Tegnapi lehet…
A magasles déli oldalán, a meggyötört lucerna kifagyott szárai között őzeket látok, amikor a hold már kibújik a felhők mögül. Észak felé, a búzavetésen ugyancsak legelészik néhány. Késő van, de tervem szerint kitartok, ha kell, hosszú órákon át.
Nyugat felől egy magányos sakál vonyít, hosszan, hátborzongatón. Azon gondolkodom, hogy bár az ember ősi, öröklött ösztönei eltűnőben vannak, mégis összerázkódom, amikor a falka felelgetni kezd neki. Hosszú percekig üvöltenek, és közelednek hozzám. Az erdőben haladnak, de a hangok alapján jól követhetők, minden idegszálammal arra készülök, hogy megpillantom őket…
Mégis, egy nagy róka áll ki a sarokba a madáretető mellé. Nyújtózik, farkát feltartja, amikor a lövés elcsattan. Szinte hitetlenkedve látom, hogy nem marad helyben, vagy ötven méterrel arrébb, a vetésen találom meg a távcsővel, odáig vitte a nehéz lövedéket.
A lövés után a sakálok elhallgatnak. A hold közben magasra ér, bevilágítja a rétet, a lucernát, a szegély menti fák árnyéka jól látszik a búzavetésen.
Két óra telik el, szinte eseménytelenül. Az őzek közelebb jönnek, majd lefekszenek a tábla közepén, egy nyúl botorkál a les alatt eközben.
Dél felől, a rét szélében újabb róka közelít. Messze van, apró fekete árnyék, de a mozgása jellegzetes. Felém tart. Már majdnem rálövök, de mintha zsinóron húznák, úgy követi a patak vonalát, emiatt csak nagyon keveset látok belőle. Megáll, oldalt fordul, az ujjam szinte rágörbül a ravaszra… de eltűnik a nyárfák alatt. Amikor újra meglátom, az előttem lévő fasor takarja. A puskát átemelem a les másik oldalára. Tudom, ott fog kijönni. Megáll, majdnem ott, ahol a másik állt, lövésemre helyben is marad.
Elballagok a másikért, a hidegtől csillogó füves szegélyen készítek nekik közös terítéket.