A valódi állatvédelem tudományos téma, aminek a felszínes divatállatvédők csak ártanak
Egy kedves, idős hölgy a minap mesélte, hogy a télre való felkészülés jegyében megpróbált rendet tenni ruhásszekrényében, és eközben kezébe akadt rég nem viselt rókabundája. Leült, ölébe vette, s miközben elérzékenyülve meg-megsimogatta, feltolultak emlékezetében a hozzá kötődő emlékek. Mindenekelőtt párjának arca, illata és testének melege, ahogy szorosan egymáshoz simulva ülnek a szűk magaslesen. Fiatalok voltak, pályakezdők, sok mindenben szűkölködők; ez a bunda, melyhez évek alatt gyűlt össze a szükséges mennyiségű gerezna, sokkal inkább télikabát volt számára akkoriban, mintsem divatcikk. De azért nem volt ellenére, hogy gyakran irigykedve utánafordultak az utcán, amikor viselte…
Párja régen elhunyt, a bunda pedig már évek óta nejlonzsákba csomagolva feküdt a szekrény alján. Amikor utoljára viselte, futva érkezett haza, két zajos, erőszakos, ordenáré szavakat használó személy elől menekülve. Az állatvédelem nevében gyalázták és üldözték…
Sokaknak van hasonló, nehezen feldolgozható emléke.
Miféle emberek vannak? Micsoda világban élünk?
A róka úgynevezett dúvad, tehát nem kívánatos, hogy sok legyen belőle. Jó étvágya van, és nem válogat. Egereket, cickányokat, pockokat, nyúlfiakat, madarakat, fácánokat, baromfikat, tojásokat, halakat, bogarakat, kígyókat, gyíkokat, békákat és ki tudja, még mi mindent találtak már a kutatók a rókagyomorban. Ja, és nem ismeri a védett fajok listáját, és ha ismerné is, fittyet hányra rá! Mint ahogy a helységnévtáblákkal is ezt teszi.
A falusi portákon mindig is „otthon” volt. De most már mindennapos a városokban is. Cseng is a rendőrök, vadőrök, ismerős vadászok telefonja, hogy megint itt a róka, tegyen már végre valaki valamit!…
Évente több tízezer „vörös frakkos” kerül hazánkban terítékre. A rókák vadgazdálkodási károkozása jelentős. A hatóság drákói szigorral meg is követeli a létszámuk apasztását. A sok róka egészségügyi kockázatot is jelent. A rókales, a rókák elejtése tehát nem csak vadászöröm.
Emlékszem, milyen kitörő boldogság, milyen felejthetetlen pillanat volt első rókám elejtése, közel 50 évvel ezelőtt. Fácánhajtás alkalmával történt. Szép róka volt, „füstös”, ahogy idősebb vadásztársaim mondták. Alig vártam, hogy mehessek a bőrével a tímárhoz.
Ma az elejtett rókák túlnyomó többsége „szőrben-bőrben” marad a vadászterületen az úgynevezett „dúvadjel” levágása után… Pedig a gerezna érték. A rókák elejtését elfogadja a közvélemény, sőt a falusi baromfitenyésztők és a városlakók többsége el is várja, ám a rókabunda tekintetében nem ők a hangadók. Ahogy vannak „sötétzöldek”, úgy vannak sötét „állatvédők” is. Akik persze bőrcipőben járnak, és a szemüvegüket szarvasbőrrel törölgetik…
A kizárólag szőrméjükért tenyészett állatokkal kapcsolatos vitának van értelme és lehet haszna. De a törvényesen, közérdekből elejtett vörös róka gereznájának hasznosítását állatellenes cselekedetnek minősíteni több mint butaság! Elítélni nem a hasznosítást, hanem éppen ellenkezőleg, az értékek elherdálását kellene! Nem tudom, lesz-e szerencsém a közeljövőben szép, egészséges bundájú rókákhoz, de ha lesz, akkor rövidesen egy szemrevaló új kucsmám is lesz…
(Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. januári lapszámában)