Domboldalban, kopár kaszáló közepén állunk Józsi barátommal. Előttünk, a völgy túloldalán erdős hegyvonulat húzódik, a lábánál apránként már összeépülő falvakkal. A kaszáló szélén friss szántás csíkjai sorakoznak, a februári napsütésben fénylenek a hantok. Tegnap még a traktor járta, az eke mögött felhőnyi dolmányos varjúval. Láttuk akkor is...
A pár hete hullott hóból csak itt-ott maradtak tenyérnyi, jéggé fagyott foltok. Hideg van, a szél időnként viharos lökésekkel érkezik az Ipoly felől, de a hengerbála elég jól megvéd tőle, ráadásul fedezéket is ad. A hátizsákot letesszük, a puskát is letámasztjuk, amíg távcsővel körbenézünk. Sutát és gidát lőnénk, maradt belőlük az idény végére.
A következő pillanatban a szántáson mozdul valami! Egy róka közeledik, jó száz méterre lehet. Kocogva, nem túl sietősen halad, mint akinek határozott célja van, de még ráér...
– Lődd... – mondja halkan Józsi.
A szél oldalról fúj, szagot nem kaphat, közeledik is. Feltámasztom a puskát a bálára, gyors célzás, mert a róka már épp elénk ér… Aztán szerencsésen mögéje lövök. A koma nem rest, megperdül, a becsapódás helyét szimatolja, majd kaparni kezdi…
Süket ez a róka? Hiába fúj más irányba a szél, csak hallania kellett a dörrenést.
Ismételek, megcélzom, újra lövök – ez már sok neki; lompos farkával búcsút integetve elszáguld a szántás túloldala felé.
– Messze volt – vigasztal Józsi legyintve.
Ezután nekivágunk a dombnak, a hajlatokat, árkokat, bokrosokat vesszük sorra, ahol az őzek szívesen pihennek. A reggel délelőtté öregszik, de nincs szerencsénk.
Már hazafelé tartva, ismét megállunk a bálánál. Alig nézünk körül, ugyanott megjelenik a róka, ahol pár órája is láttuk! Megcélzom, lövök – a koma pedig elvágódik a szántáson. Úgy látszik, három a rókaigazság is...
Terítékre tesszük a szukát, aztán fotózunk. Közben a völgy aljában fácán kakatol, a szántáson pedig mezei nyúl baktat. A rókám miatt már nyugodtan alhat mind a kettő. Köszönettel tartoznak Józsi barátomnak, ahogy én is a meghívásért!