Lábadozok.
Kórházi tétlenségemet arra használom fel, hogy a népszerű „white hunter”-eket, Afrika hivatásos „fehér vadászait” tollhegyre fogjam. S minthogy valamikor (nem is olyan régen) magam is azzal a gondolattal játszottam, hogy közéjük állok, talán nem lesz érdektelen, ha külön fejezetet szentelek nekik.
A „white hunter” mindennapi életét, különféle problémáit, főleg pedig alkalmazójához való viszonyát szeretném ismertetni.
Az idegenből érkező sportvadász és a helybeli „fehér vadász” közt alapvető a különbség: előbbi azért jön Afrikába, hogy vadászszenvedélyét pénze ellenében kielégítse, vagyis vadászatot vásároljon, utóbbi pedig azért tartózkodik Afrikában, hogy helyi ismeretét és tapasztalatát az idegen sportvadásznak áruba bocsássa. A pénz kérdése tehát mindkettőjüknek lényeges: egyik hozza, másik viszi.
Hogy a következőkben szóba kerülő sokféle „vadász” közt össze ne zavarodjék az olvasó, előre megnyugtatom, hogy mindig csak erről a kettőről lesz szó: a fizető s a bezsebelő vadászról. Változatosság kedvéért előbbit „idegen vadásznak”, „vadászvendégnek”, „vendégvadásznak”, „sportvadásznak” – utóbbit pedig „hivatásos vadásznak”, „white hunter”-nek, „profinak”, „fehér vadásznak” említem.
Belátom, hogy ennyiféle vadász egy harapásra kissé sok. De ismétlem, lényegében csak ketten vannak: alkalmazó és alkalmazott.
A fehér bőrű „profi vadász” – legalábbis egyelőre – tisztán kelet-afrikai specialitás: Kelet-Afrika vadbőségének és vasútjának közös terméke.
A századforduló táján létesült „Uganda-vasút” nemcsak a tengerpart s a Victoria Nyanza közé eső mintegy nyolcszáz kilométert szelte keresztül, hanem feltárta a fekete világrész legvaddúsabb területét is, hozzáférhetővé tette Kelet-Afrika csodálatos vadászeldorádóját, a legkülönb agyarú elefántok, legnagyobb szarvú bivalyok, legpompásabb sörényű oroszlánok mindaddig csak kevéssé ismert hazáját.
Természetes, hogy az új vasút idecsalta, sőt azóta is egyre sűrűbben hozza a külföldi vadászvendéget, tudományos kutatót, sokféle, más-más célú turistát. A sok vad, no meg ez a fával fűtött, döcögő vonatocska tette Kelet-Afrikát a legismertebb, legkényelmesebb, legdivatosabb és egyúttal sajnos – legdrágább vadászterületté.
Nyilván következik ebből, hogy a vadászat itt, Kelet-Afrikában fajult leghamarabb „üzletté”.
De nem ám a messze földről, drága pénzen érkező vadászvendég, hanem a helybeli ügynökségek és hivatásos vadászok üzletévé.
Mondtam már, hogy a „fehér vadász” kelet-afrikai különlegesség. A vadban bővelkedő Szudán és sok egyéb, kevésbé ismert vadászterület ma még „profimentes”, ott egyelőre még saját emberségéből is boldogul a külföldi vendég. Ha azonban így halad a világ, s az afrikai „vadászsport” ilyen iramban népszerűsödik, a „white hunter”-ek nemsokára elözönlik az egész kontinenst. S aki nem lesz hajlandó gyámságukat méregdrágán igénybe venni, legokosabban teszi, ha otthon marad, lemond az oroszlánról, s megelégszik a lényegesen olcsóbb és veszélytelenebb nyulászással.
Mindebből úgy tűnik, mintha tán le akarnám szólni a „fehér vadászt”.
Pedig ellenkezőleg, méltatni szeretném. Sokat tanultam tőle az évek során, sok felejthetetlen vadászeredményemet köszönhetem neki. Hiszen mondom, magam is az akartam lenni, olyan gusztust kaptam a mesterségére.
Nagy részük angol. Akad köztük egy-két svéd, dán, német, amerikai, sőt dél-amerikai is. Legtöbbjük úgy vándorolt be, de a fiatalabbak néhánya már itt született, kamaszkorában megismerkedhetett a helybeli vadászat minden fortélyával.
Ugyancsak itt, nevezetesen Nairobi városában alakultak az első vadászügynökségek, expedíciót rendező és felszerelő, „fehér vadászt” alkalmazó vállalatok. Legnevesebb a gyakran emlegetett „Safariland”. Két régi vadász, az angol Newland és az ausztráliai Tarlton alapította valamikor, az „Uganda-vasút” épülésének idején. Akkoriban még „Newland & Tarlton” néven szerepelt, csak később keresztelték „Safariland”-re. 1900-ban apám testvérbátyja még a „Newland & Tarlton” cégnél szerezte be expedíciós sátrát. És hat évvel ezelőtt, mikor első ízben látogattam Nairobiba – lásd „Csui!...” című könyvemet –, még mindig az öreg Tarlton volt a „Safariland” egyik főnöke.
Nairobi, 1933. február