Szeretem az úgynevezett „saláta könyveket”. Azokat, amelyekben sok különböző, lazán összekapcsolódó témáról írnak.
Hangulatunk és kíváncsiságunk függvényében kedvünkre lapozgathatunk benne; előbb a számunkra legérdekesebb fejezetet olvassuk el, míg utoljára azt, ami ugyan nem áll közel az érdeklődési körünkhöz, de mégiscsak illik elolvasni – ha már megvettük a könyvet...
A nemrégiben megjelent A sünkutyától az aranyszalonkáig – A vadászat ismeretlen oldala című könyvben viszont nincs is „illik elolvasni” fejezet. Valamennyi témája érdekes és hasznos. Szerzője, Izsákné Simon Adrienn az általa indított Vadászerdő blog hozzászólásaiból bizonyára leszűrte, melyek azok a témák, amelyek az olvasókat különösen érdekelhetik, és azokat szedte csokorba. Különösen tetszik a XX. század farkasai című írása, amelyben részletesen bemutatja, mi történt azokkal a farkasokkal, amelyek a 20. században átlépték az országhatárt. Érintőlegesen ír az 1996-os pécsi esetről is, amikor – a szerzőt idézve –: „..a helyi állatkertből szökött farkas több embert is megsebesített, amíg szökésben volt.” Ez a hivatalos álláspont, természetes, hogy ez került be a könyvbe. Magam viszont közelről ismertem azokat a szakembereket, akik vizsgálták az ügyet és a fejüket csóválták. A különösen kis testű, félénk szuka ugyanis semmiképpen sem tudta szétrágni-szétfeszíteni az ujjnyi vastag rácsokat, s a keletkezett lyukon ki se fért volna. Tehát vélhetően szándékosan engedték ki. Akkoriban azt rebesgették, persze nagyon halkan, hogy egy meg nem nevezhető férfi harci kutyája volt az igazi tettes, s hirtelenjében egy bűnbakot kellett keresni. Akármi is legyen az igazság, már sohasem fog kiderülni....
Visszatérve a könyvre; remek fejezet, amely a sünről íródott. Újdonság volt számomra, hogy a tüskésbőrű kertlakó milyen nagy számban volt irtandó vadászzsákmány. Annak pedig különösen örültem, hogy a neves természetkutatót, Vásárhelyi Istvánt idézve a szerző ír arról is, miként használta fel a magyar ember az élő és a holt sünöket.
A hód egyaránt gondot okoz a vízügyi szakembereknek, természetvédőknek, vadászoknak. Ma már nagyjából tizenegyezren lakják vizeinket, ott vannak városaink peremén is, serényen építik váraikat, és persze egyre szaporodnak. Már veszett fejsze nyele azon gondolkodni, hogy egyáltalán érdemes volt-e visszatelepíteni a hódot, sőt, Ausztria felől vélhetően enélkül is megtelepedett volna, csak egy kicsit később. A kötet szerzője sem tör pálcát a hód felett, hanem inkább azt az utat vázolja fel, hogy miképp lettünk „hód-nagyhatalom”.
Hasznos egy népszerűsítő könyvben végre együtt látni azokat az adatokat, amelyek a jávorszarvas hazai előfordulásról szólnak. Sajnálatos, hogy a 20. és 21. században észlelt egyedeknek mi lett a sorsa; egy kivételével vagy puskagolyó végzett velük, vagy balesetet szenvedtek. Volt olyan egyed, melyet Budapesten, Csillaghegyen egy autó ütött el. Sajnos a szerző nem adja meg arra a választ, hogy a jávorszarvasok vajon miképp jutottak el hazánkba. De ezen nem csodálkozhatunk, lévén e kérdést nem is lehet már megválaszolni! Hiszen egyaránt lehetséges, hogy északról vándoroltak, netán közelebbi, külhoni vadaskertekből szöktek, vagy igaz lehet az a – valljuk be nehezen hihető – pletyka is, miszerint a nálunk állomásozó szovjetek saját vadaskertjeikbe telepítették őket vadászati célból, és onnan szöktek meg? (Ez a feltevés azonban a legutóbbi példányok megjelenésére nem is ad magyarázatot.)
Szívesen méltatnék még több, felettébb érdekes fejezetet is, de a terjedelmi korlátok miatt csak egyet emelnék ki, amely „Vadászok az állatkertben” címmel íródott. Látszólag periférikus téma – de nem az! Hiszen a legnagyobb vadászaink közül többnek köze volt fővárosunk állatkertjéhez. Kittenberger Kálmán állatokat gyűjtött az intézmény számára, megpályázta – sikertelenül – az igazgatói posztot, a második világégés után rövid ideig dolgozott is az intézményben, no és írt egy remek füzetet az állatkert macskaféléiről. Nadler Herbert – legalább is e sorok írója szerint – az egyik legfelkészültebb és legsikeresebb igazgató volt, és nagy baj volna, ha Szederjei Ákost be kellene mutatni a Kedves Olvasónak! Rajtuk kívül még más nevek is sorakoznak a fejezetben. Ám bevallom, van egy kis hiányérzetem is, mert bár a vidéki állatkertek egykori munkatársai között is találunk vadászokat, és ők még említés szinten sem szerepelnek (pl. Lelovich György Veszprémben volt szakvezető.)
Mivel egy recenziót nem szokás a végtelenségig nyújtani, a továbbiakban csak távirati stílusban néhány olyan fejezetet sorolnék fel, amelyek különösen tetszettek: A „gógai királyság” úrnője – Fónagy Józsefné élete; Volt egyszer egy vadászpatika; Trófeakultusz – Divatok és irányzatok.
Fotók: Kovács Zsolt