Írtam már vendégekről, házigazdákról, amilyeneknek én láttam őket, csak éppen a rendezőkkel szemben voltam eddig mostoha.
Említettem ugyan őket is, de csak annyiban, hogy náluknál kevés szánalomra méltóbb teremtménye van a jó Istennek, mert sorsuk rendszerint ugyanaz, mint a trójai Kassandráé: egész nap kiabálnak, meg is hallgatják őket, csak éppen rájuk nem hallgatnak. Mikor estefelé lefújták az utolsó kört és a társaság egy többé-kevésbbé jól eltöltött nap emlékével vidám csevegés közben ballag a kocsik felé, a rendező ott kullog rendesen leghátul, s élő szobra annak a mórnak, aki megtette kötelességét s most egy köszönő szó nélkül menesztették. Kifacsart citrom. Vadászruhába bujtatott Szent Sebestyén, kinek lelke tele van tűzdelve a gúny nyilaival. Elnémult harang, melynek hangfoszlányai ott lebegnek még valahol a világűrben, ő maga azonban már suttogni sem tud, mert teljesen berekedt a reggeltől estig tartó kiabálástól. Szánalomraméltó emberroncs. Kétlábon járó keserűség. És e mellett a világ legnaivabb optimistája, mert máris azon töri a fejét, hogy a legközelebbi vadászaton majd megmutatja, hogy mégis csak úgy megy majd minden, ahogy ő otthon kitervezte. Egy szóval: gyógyíthatatlan. Már ebből a néhány sorból is világosan kitűnik, hogy rendezőnek lenni semmivel sem külömb élvezet, mint pl. Hitlereknél „házizsidónak”. És ennek ellenére is még mindig akad rendező! Sőt, nemcsak hogy akad, hanem rendesen több is akad, éspedig pontosan kifejezve éppen annyi, ahány társulati tag van jelen a vadászaton. Ez utóbbiak azonban csak amolyan felelőtlen rendezők, akik a maguk javára rendeznek, és ha ennek következtében elromlott a kör, a felelősséget a hivatalos rendezőre hárítják. Minthogy ezeknek száma régió, és ha valaki közelebbről akar látni egyet, hát csak pislantson bele a borotválkozó tükrébe, ezért, nem is foglalkozom velük bővebben, legfeljebb csak annyiban, hogy rámutatok, mennyiben vannak a rendező segítségére. A rendezőnek születnie kell. Jó, jó! Tudom én azt, hogy mást sem a gólya költ ki. Mikor én azt mondom, hogy a rendezőnek születnie kell, ez azt jelenti, hogy már fogantatása pillanatától kezdve predesztinálva, van rendezőnek, csak úgy, mint pl. egy másik emberpalánta költőnek, muzsikusnak, vadásznak vagy más efféle holdvilágnál csavargónak. Tehát nem úgy, mint a normális emberpalánta, aki csizmadiának született, s lesz belőle politikus, vagy jómódú filiszternek, és koplalásból leckéket adhatna Ghandinak. Igenis, a rendezőnek születnie kell! Mert, ha nem annak született volna, akkor egy-egy vadászat után maga telefonálna a mentőknek, hogy legyenek szívesek és vigyék be a Lipótmezőre, mert ha épeszű volna, nem követte volna el azt az orvosilag is minősíthető bolondságot, hogy egy társasvadászat rendezésére vállalkozzék. Minthogy azonban rendezőnek született, még csak nem is jut eszébe, hogy lehetne olyan vadászat is, amelyen ő csak mulat és nem rendez. Hogy bizonyítsam ezt be? . . . Kérem! Hát nem született rendező-e az, aki még olyan vadászatra is elviszi a trombitáját, amelyet nem ő rendez, csak azért, hogy legalább a végén ő fújhassa le a kört? . . . Vagy a másik, akit elindítanak első puskásnak egy sírosban, és mikor már kilométerekre jár, egyszerre csak visszatelefonál a hajtótelefon útján, hogy itt és itt zárni fogunk, mégpedig pont a feleútján annak, ahogy a rendező utasításban adta? . . . Sőt, mire a társaság tényleg odaér, már a kocsik is ott vannak, mert előrelátóan már reggel intézkedett a rendező, nevében! Hát, nem született rendező ez? Bizony az! Mert úgy van vele, mint a cigányprímás. mikor elmegy inkognitóban mulatni, bizony csak az a dolog vége, hogy kiveszi a másik prímás kezéből a hegedűt, s alig néhány vonóhúzás után már meg is kapja a másiktól: — A rosseb a ragyás pofádba, majd azt hittem, hogy úrnak muzsikálok! De én csak beszélek itt, ahelyett, hogy bemutatnék néhány rendezőtípust. Mert akadnak ugyan egyéni rendezők is, de általában be lehet őket sorolni egy-egy típusba, ha egyébért nem is, hát azért, mert valamennyi majd megpukkad dühében, és mégis egyre azt magyarázza, hogy ő nem haragszik. Gyerünk csak! Itt van mindjárt az első. Történetesen mérnök, és mint ilyen szokva van hozzá, hogy mindent előre megtervezzen, kiszámítson, megrajzoljon, sokszorosítson stb. stb. Már hetekkel előbb lázas munka folyik irodájában. Az egyik nagyított vázlatot készít a katonai térképről, a másik fénymásolatokat csinálna a rajzról, ha egyáltalában volna nap, a harmadik elektromos világítási effektusokkal kísérletezik, vájjon nem lehetne-e ezekkel a napot pótolni, a negyedik indigópapír segítségével csinálja egyenként a másolatokat arra az esetre, ha sem a nap nem sütne ki, sem pedig a villannyal való másolás nem sikerülne stb. stb. Maga a Mester már hetek óta álmatagon jár a világban. Meg-megáll mély gondolatokba merülve, hol elkomorodik, hol felderül arca, mintha legalábbis egy százezer lóerős gépszörnyeteget tervezne. Mire a nagy nap elérkezik, készen van minden. Készek a térképpel ellátott számok, a terület kritikus pontjain ott vannak a szalmacsomók. Annyira kész minden, hogy a térképen minden hajtónak, minden puskásnak valószínű helye is meg van jelölve, sőt meg is van számozva, de még az az irány is fel van tüntetve, amerre a nyulak előreláthatólag futni fognak. Szóval minden a legszebb rendben van, s mikor kivonul, szinte sugárzik arcáról az öntudat: — Majd én megmutatom, hogyan kell egy vadászatot jól megrendezni! Mellső zsebében logarléc, a másikban acél mérőszalag, a harmadikban a térképek s a hozzájuk mellékelt utasítás, a nyakában egy nyolcas trieder. Mint jó hadvezér előbb seregszemlét tart, és csakhamar megállapítja, hogy felborult eddigi számítása, mert hajtó hárommal több van, puskás ellenben vagy tízzel kevesebb, mint amennyire ő számított. Elkomorodik, de a következő pillanatban már kezében a logarléc, majd pedig a mérőszalag, s a kétméteres szalaggal kimér nyolcvan métert jobbra, ugyanannyit balra. Oda egy szalmacsomó kerül. Még jó, hogy a szalagot otthon nem feledte, mert különben képes volna saját testhosszával kimérni a nyolcvan métert, mint valami hitbuzgó muzulmán mekkai zarándokútját. Most már kezdődhetik! A hajtókát centiméternyi pontossággal indítja. Az ugyan némi nehézséget okoz, hogy pontos számítás szerint minden puskásra 802731 hajtó esik, de valahogy ezt a kérdést is megoldja olyanformán, hogy a gyerekeket csak törtrészeknek veszi. Mégis jó a logarléc! Egy földkupacon állva kézbe veszi a triódert, gondosan körülnéz . . . körülnéz . . . aztán már nem néz, csak összeszorítja a fogát s azon keresztül sziszeg valamit. Amott két puskás ballag együtt, kedélyes beszélgetésbe merülve, máshol megint hátzsákhordó, puskahordó, kabáthordó sorakozik egy-egy puskás mellé, ismét máshol kilométeres rés van, mert egy pocakos nimród nem győzte az iramot. A többire borítsunk fátylat. A kör . . . Mit kör? Hurka! Vagy talán inkább úszónadrág, mert ketten is csináltak zsákot! . . . Annyi bizonyos, hogy még egy suszterinas sem vállalná a szerzőséget, nemhogy egy mérnök. Ez volt a lelkiismeretes rendező. Lássunk most egy másikat. A legvidámabb a társaságban. Mindenhol ott van, ahol valami jó tréfa, adoma hangzik el, csak éppen a rendezés körül nem tevékenykedik. Ezt a vadőr végzi egy hajtóval. Elfogynak lassan a puskások is, hajtók is, már csak a vadőr maradt meg a rendező hajtó. Ezek már az ő emberei, akik tudják kötelességüket. Az egyik elindul jobbra, a másik balra, s egyúttal megadják a jelet arra, hogy a sereg immár vonuljon befelé. Mire a rendező is elindul végre, nemcsak száz lépéses kapu van mellette jobbra, balra, hanem már egy csinos kis zsák is készen van, mely a kapukkal együtt mindvégig meg is marad. Azaz nem egészen végig, mert mire a dolog lehívásra kerülne, olyan gyönyörűen ki van egyenlítve minden, hogy még az sem meri őt zsákolással és kapucsinálással vádolni, aki az egész kör ideje alatt mérgelődött miatta, mert hiszen rágalomnak tűnnék fel a dolog. Van azonban benne is annyi becsület, hogy ő sem vádaskodik senki ellen, hanem siet a zsákmányt szám bavenni. Mindenkihez szíves, mindenkihez barátságos, mindenkitől megkérdi, hogyan mulatott, ő maga ellenben nem nyilatkozik. Csak este, mikor már vége van mindennek. Akkor már nem fér meg benne a szó. Mond egy olyan számot, hogy a hideg is kilel tőle mindenkit, aki csak hallja, de ezt olyan arccal mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, s ő ezzel a nagy számmal ott kullogna valahol az utolsók között, de ennek ellenére sem zúgolódnék, mert hiszen éppen neki, a rendezőnek kell példát, mutatnia arra, hogy meg kell elégedni minden eredménnyel, mert a szerencsét nem lehet megrendszabályozni. És neki van igaza, mert lám, senki sem kritizálja a rendezést! Legalábbis nem hangosan. Amit pedig nem hall, az nem is fájhat neki. Nem utolsó az udvarias rendező sem, aki kocsit vagy szánt tart kéznél azért, hogy a kényelmesebb puskásokat, — csodálatosképpen mind olyanokat, akikhez melegebb szálak fűzik — kímélje. Ezek a vehikulumok olyankor lépnek működésbe, mikor valamilyen speciális kör következik, vagyis olyan, melynek vannak kimondottan jó és rossz oldalai, a jó oldal ellenben a legtávolabbra esik. A beavatottak már Tudják ezt, és feltelepednek a járóműre, lehetőleg olyan sűrűn, hogy egy gombostűt sem lehetne közéjük beszorítani. Mire elhangzik a felhívás : A nagy számok indulnak! Kérem az illető urakat., hogy üljenek kocsira! — addigra már el is indul a kocsi, és mire a huszonnyolcan vagy huszonkilences észbekap, már messze porzik. Nem baj! Legalább nem fázik meg a lába. Gondolja ő. De hiába várja, hogy a számát kiáltsák, bizony nem indul más, csak hajtó után hajtó. Mikor már vagy húsz hajtó is elment, puskás pedig egy sem, megkérdi végre, hogy mi lesz már vele. — Hát még itt tetszik lenni? Azt hittem, már régen elment a kocsival. Sajnos, most nem indíthatok addig puskást, míg annyi hajtó el nem ment, amennyi az előreküldött puskás urak közé kell. És még ő csóválja legjobban a fejét. A másik mit tehet egyebet? — belenyugszik, s magában szidja a saját szamár fejét, hogy nem volt szemesebb és elszalasztotta a kocsit. A rendezőt természetesen nem érheti vád. Mint ahogy nem érheti olyankor sem, ha netalán egy csinos hölgy is részt vesz a vadászaton. Természetesen nem kap számot, vagy ha kap is, akkor csodálatosképpen az egyes számot kapja, a hármast ellenben valami testes öregik. Hogy ez mire jó? . . . Mikor a nagy számok indulnak, arra jó, hogy a rendező maradván a végére, a szép hölgy szomszédja lesz. Mikor pedig a kicsinyek, tehát a hölgy, akkor a rendezőn nagylelkűségi roham vehet erőt, és odamehet a testes öregúrhoz : — Nézd, kedves bátyám, nem akarlak olyan messze fárasztani, inkább elmegyek én helyetted. Maradj Te utolsónak! Az öregúr csaknem könnyekig meg van hatva ettől a kedves figyelemtől, nem kevésbé a szép hölgy is, hogy lám, mire nem képes ez a holló rendező az ő kedvéért. Hogy aztán a kört ki rendezi ? . . . Hát a jó Isten! És a rendező úr? . . . Nemcsak a hajtókát, de még a levegőt is kiszorítaná közte és a szép hölgy között. Folyik a vidám terefere, néha még az is megesik, hogy a nyúl lövés nélkül megy ki mellettük, ha azonban valaki szóvá meri tenni a végén a dolgot, mindjárt készen a felelet: — Már megbocsáss, de nem engedhetem, hogy minden nyulat kieresszen maga mellett. Elvégre a társaság érdekéről volt szó, s nekem, mint rendezőnek kötelességem volt, hogy a hölgy hibás lövéseit korrigáljam, különben nagyon ráfizettünk volna erre a vadászatra. Még meg is dicsérik érte. Én ellenben az idén több közvadászatra nem megyek el, vagy ha elmegyek is, mindig első puskásnak megyek, hogy a rendező mellé ne kerüljek. Mert ki tudja, hányan ismernek magukra . . .