Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
Február havával együtt elmúlt a tél is. A hó, jég és fagy eltűnt, de az erdő ilyenkor még élettelennek látszik; a felületes szemlélő alig lát egyebet általános szürkeségnél, csupasz fáknál, száraz harasztnál és avarrá aszott fűnél. A tél már elmúlt, de mintha tavasz se volna még. Mintha a tél és tavasz között vala¬mi olyan szünetféle volna, amilyen a színházi előadásnak két felvonása között van.
Néhány napig sűrű, sötét köd feküdt az erdőn, ami a der¬medtség hangulatának komorságát még fokozta.
Pedig már tavaszodott! A természet minden jelenségét ébe¬ren figyelő vadász látja, hallja és érzi a változást, a tavasz szerény, óvatos jelentkezését, a lassú, de általános ébredést.
Február utolsó napját megelőző éjszakán vihar söpört végig a hegyeken, hajnalra eltűnt a köd, és napkelte után a páramen¬tes, tiszta levegőben az erdő csupa tarka ragyogás volt. A vágás¬ban a tölgy- és cserbokrok még nem hullatták le őszi, rozsda-barna lombjukat, a reggeli napsugarak narancssárga és vörös foltokat varázsoltak rá. A sárgásan megvilágított szürke sziklák kékes árnyékot vetettek a hegyoldalra, és a vágásban mindenfelé ezüstösen csillogtak a rekettyefűz barkái.
Zöldellést ugyan még alig lehetett látni – csak a hidegnek bámulatosan ellent álló szeder indáin maradt meg az elmúlt évi zöld levelek egy része –, de a somnak halványsárga virágrügyei már pattanásig megduzzadtak, a földet takaró haraszt alól helyenként kilátszott a zöld moha, és szerényen bújt elő a tavaszi kankalin levele; nyíló hóvirágot pedig már régen láthatott az, aki tudta, hol keresse.
Az erdőt járva, egyre több jelét láttam a kikeletnek. Erdőnk téli vendégei, a fenyvesrigók már régen eltávoztak; a télen mind¬untalan hallott kedves cserregésük szinte hiányzott. Ilyenkor már lent vannak a lapályon, ahol nagy seregekbe verődve lepik el a Duna menti réteket és tarlókat.
Napközben a Hétvályú-forrásnál vadászkunyhómban pihen¬ve a kályhában a tüzet ugyan egész nap élesztgettem, de a kuny¬hó ajtaját kitártam, hogy besüssön a nap a kis deszkabódéba, ahol a télen bizony sokat fáztunk.
A február végi meleg napsütést aztán néhány napos barát¬ságtalan, ködös, hideg idő követte. A tavasz csak lassan, nagyon lassan kap erőre! De mielőtt még március első hete letelt, a Pilis hegyvidéke megint meleg napfényben fürdött, és hajnalonként disznóra cserkelve is, csak a szalonkákon járt az eszem.
Reggeli sétáim alkalmával mostanában az őzeket nézegetem. Március elején még vastag téli bundában járnak és hófehér a tükrük. Igen derék bakot láttam! Ennek már megnőtt az új fej¬dísze. Tavasz végére vagy a nyárra a vadásznak jó trófeát ígérve, már magasan a fülén fölül ékeskedik még barkás, hatos agan¬csa, amely ilyenkor olyan szürke, bársonyos, puha, bolyhos, mint a fűz barkája.
Napnyugta táján olyan helyen ülök lesbe, ahol a télen egy erős vadkan járt. Ott, ahol két héttel ezelőtt a halálos némaság még nyomasztóan hatott az emberre és keményre fagyott a föld, ugyancsak feltűnő a változás. Körülöttem a vágásban a cinkék és őszapók vígan csipogva röpködnek ágról ágra, valahonnan messziről a feketerigó dala hallik, fácánkakasok rikácsolnak a köze¬lemben, és a nedves erdőtalaj sajátos szaga terjed a levegőben.
Tavaszodik! Az egész természet csupa ébredés, készülődés, csupa ígéret. Csak szalonka kellene még, hogy a tavaszi hangu¬lat teljessé váljék.
A disznót hiába várom. Alighanem az időjárásnak és a vele járó sokféle körülménynek megváltozása okozza, hogy az öreg kan is felhagyott téli szokásaival és másfelé jár. Még egy-két esti lest és reggeli cserkészetet neki szánok, aztán Reminiscere nap¬ján egy időre szegre akasztom golyóspuskámat és a seréteset veszem elő, mert bár a szalonka jóval későbben érkezik a Pilis¬be, mint a dunántúli sík erdőkbe, Oculi napjára mégiscsak meg kell jönnie ide is.
Reminiscere napja a vadásznak ősidők óta a tavasz ébredé¬sét, a szalonkavadászatra készülődés idejét jelenti, s bár a sza¬lonka több helyütt és igen gyakran nem igazodik Oculi napjá¬hoz, hanem korábban vagy későbben érkezik, mégis örökéletű marad az a régi német vadászmondás, hogy:
„Reminiscere... putzt die Gewehre”.