A takarmányozás, de a vadtakarmányozás szempontjából is különösen értékesek, fontosak pillangósvirágú növényeink. Főleg az apróvadfajaink számára.
Az Alföld száraz megyéiben a lucerna még olyan helyen is megveti a „lábát”, ahol egyébként más növényt nehezen lehet termeszteni. Persze a homokos, laza talajokon művészet a telepítése, miközben a nedvesebb, mély fekvésű földeken inkább a vöröshere, régi, népies nevén, a „bodorka” díszlik szebben. Beszélik még, hogy az öreg lucernafajták akár 12 évig is bírták egy helyen. Ilyenről számolt be a Kossuth-díjas Beke Ferenc nemesítő is, aki gyűjtött ilyen, úgynevezett tájfajtákat.
A régi „paraszti” gazdálkodás két okból is kedvezett az apróvadnak. A kisebb és mozaikos parcellák mellett nem ismerték a vegyszert, a növényvédő szereket – a nagyarányú mezőgazdasági kemizálás, a repülőgépes növényvédelem csak 1955-ben vette kezdetét hazánkban. Ez a vegyszermentes, idilli környezet szinte már a múlté. A lucernák bizony ki-kiritkulnak a negyedik év végére, jó, ha ötödik évre még kibírják, és a nadrágszíjparcellák helyett egyáltalán nem ritkák a 10–20 hektáros táblák.
Azonban mégsem veszett el minden, mert az európai uniós mezőgazdasági támogatások keretein belül két célprogram, az AKG (agrár-környezetgazdálkodás) és az ÖKO (ökológiai célprogram) megvalósította azt, amit a mögöttünk lévő évtizedekben elveszítettünk. Utóbbi a legtöbb növényvédő szer használatát tiltja, s így például a fényképen látható ökolucernás a régi idők hangulatát idézi. E program megvalósítását támogatja Magyarország is, így országszerte megannyi termelő a közelmúltban vehette kézbe a támogató határozatokat.
A fényképen éppen egy mezei nyúl kereste fel egy 10 hektáros lucernás szélét, hiszen a megboronált, sarjadó növények kívánatos csemegének számítanak. Az ehhez hasonló táblák mágnesként vonzzák nemcsak a mezei nyulat, hanem a fácánt, és reményeink szerint talán a foglyot is. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen lucernások körül jelentősen kisebb lehet a mezei vadkár is.