Részlet Studinka László Egy marék vadászemlék című könyvéből
Egyszer az Urhanynak nevezett nagy kiterjedésű, körülbelül nyolcszáz holdnyi, asztal simaságú réten – amelyen rekettyebokrok sem voltak –, még a júniusi első kaszálás előtt, a térdig érő fűben legelő, golyóra érett őzbakot láttam meg, messze kint a rét közepén, a takarást nyújtó kanálisparttól golyólövésnyinél sokkalta távolabb. Gyalogosan voltam csak. Vajon hogyan tudnék hát lőtávolságra jutni? Ha gyalog oldalazok feléje, bizonyára messziről elugrik, becserkelésére pedig nincs semmiféle takarás.
Kényszerűségemben olyan trükkhöz folyamodtam, amelynek ábrázolását valamelyik német vadászati szakkönyvben láttam, de addig nem hittem, hogy ezzel a gyakorlatban célt is lehet érni.
A csatornaparton álló dús lombú égerfáról levágtam egy háromfelé ágazó, csaknem méternyi hosszú ágvéget, fás végét jól kihegyeztem. Könnyen le lehetett így bökni a laza, tőzeges talajba. Aztán hason csúszva közeledtem a bak felé, az ágat mindig magam elé szúrva. Az volt az egyetlen takarásom a sima réten. Persze csak akkor mozdulhattam, ha a bak legelt, feje lent volt a fűben, nem láthatta meg a mozgó bokrot. Ha felvetette fejét, mozdulatlanul kellett lapulnom a „bokor” mögött. Bizony türelemjáték volt, beletartott vagy egy órába, míg gyík módjára hason csúszkálva tisztességes lőtávolságra – ez az akkori puskámnál alig százhúsz lépést jelentett – megközelítettem a gyanútlan bakot. Akkor felül-tem a „bokrom” mögött, szétvetettem a lábamat, és két könyökömet a térdeimre támasztva lőttem. Oldalba is találtam, annak rendje-módja szerint. Kitűnő, nyugodt támaszték a térd-nek feszített két könyök!
Ennek a baknak az agancsára már nem is emlékszem, elejtésének kivételes körülményeire azonban annál inkább!
A Hanyban gyakran cserkeltem valaha, a kanálisok partoldalainak védelmét felhasználva. Ilyenkor persze a kanálisban, vízben kellett járni, csak így nyújtott a part elegendő takarást. De nagyon kellett arra vigyázni, hogy a csobogás el ne árulja a cserkelő vadászt. Azt, hogy vizes lettem, nemigen bántam, ilyen csekélységekkel nemigen törődtem. Meg hajnalonként csatakos, harmatos volt a növényzet, pár lépés után, ha letértem az útról, derékig úgyis vizes voltam mindig.
Egyszer ugyanazon az Urhanyon, ahol az előbbi bakot lőttem, a kanálisban vízben járva közelítettem meg lőtávolságra egy erős bakot. Itt jó volt a támasztéka a puskának, mert a part tetejéről hason fekve, felkönyökölve lőhettem. El is találtam, de rosszul, hátul. Pár lépés után lefeküdt, de még fent volt a feje. Nem lőhettem rá, mert egyebet már nem láttam belőle.
Vártam tehát vagy fél órát, hadd betegedjék, azután óvatosan, lövésre készen oldalogtam feléje. Bokán felül érő vizes-zsombékos volt ott a tavaszi rét. Élt még a bak, de nagyon beteg volt, menekülni már nem tudott szegény. Bal kezemmel elkaptam az agancsát, és hosszú vadászkésemmel megszúrtam. Utolsó rúgásával akkorát vágott magán, hogy hirtelenjében eleresztettem a kés markolatát, az pedig a nagy lendülettől elrepült valahová a vízbe a zsombékok közé.
Nem is találtam meg, bármennyit kerestem. Ma is ott van tán az Urhany rétségében.