– Bizony, gyerekek, már éppen fél év múlt el azóta, hogy generálreparatúrába vettek, azóta nem ültem közöttetek.
Kár, hogy a podagrás lábat nem lehet csak úgy egyszerűen kicserélni, mint az autókereket! De hát a sok meleg fürdő, veseköszörülés, epesmirglizés, miegymás – úgy látom – mégiscsak hasznomra vált, mert hát szörnyű módon ízlik mindaz, amitől a felcsereim eltiltottak.
Közben elég szép potykákat fogtam a Balatonon, az utóbbi időben együtt pecázgattam az öreg Tógyerrel, aki – úgy látszik – végre mégiscsak lemondott a kukachorgászatról.
Eddig – azt hiszem – már többször beszéltem róla – a világ minden kincséért sem akart más csalétekkel, mint kukaccal, horgászni. Az idei Anna-bál utáni reggelen aztán lement egy kicsit keszegezni a vízre, s én fél óra múlva pogány pergőtűzre ébredtem. Valaki úgy verte a szobám ajtaját, hogy azt hittem, ég a szálló. Tógyer állt az ajtóm előtt, négyszegletes képén olyan rémület látszott, hogy megijedtem. Mikor beeresztettem, egy székre roskadt, majd hirtelen megtöltött egy kupicát barackpálinkával, és gyorsan behajította. Utána egy pohár Unicumot, majd megint barackot. Hangtalanul tátogott egy ideig, és a fejét rázta. Újabb három pohár után síri hangon megszólalt… Eldadogta, hogy amint egy kukacot a horogra húzott, az valami vérfagyasztó hangon sikoltozni kezdett… Esküszik, hogy hallotta! Sohasem hallott borzalmasabb hangot. Újabb három kupica.
Úgy látszik, az éjjel elfogyasztott, nem megvetendő mennyiségű kéknyelű finomította ki annyira a hallószerveit… Vagy pedig – kitelik a vén lacibetyártól – ürügyet talált arra, hogy megigya a pálinkámat.
A Balatonról rokonlátogatásra a Kiskunságra utaztam, bár ne tettem volna! A régi kedves nádas-tavas vidék a lecsapolás következtében eltűnt teljesen. Ott, ahol azelőtt nyüzsgött a vízivad, ma fejfátlan temető terül el. Szahara oázis nélkül. A föld nem ereszti gyomrába az ekét, élőlény mikroszkóppal sem található rajta. Elvándorolt vagy elpusztult minden, a megszokott helyükhöz legjobban ragaszkodó gólyák is a falvakba húzódtak és csirkefogóvá aljasodtak. Rájuk lehet-e bízni ezután is az újszülött-fuvarozást?
Hét vagy nyolc évvel ezelőtt vadásztam ott legutoljára. Július vége felé olyan trópusi forróság volt, hogy egész nap Balázs barátunk tanyájának egy elsötétített, hűvös szobájában fekve, vártuk az esti húzás idejét. Kapszliboltos cimboránk egy tizenkettes kaliberű galamblövő flintát adott nekem kipróbálás végett. Jó kinézésű, úri jószág volt, úgy feküdt, mintha rám szabták volna. Alig vártam már, hogy a szavát is halljam. Késő délután lassan készülődni kezdtünk. Szó sem lehetett arról, hogy az ing fölé valami ruhafélét vegyünk magunkra, olyan hőség volt, így is pilledten vánszorogtunk a pár száz lépésnyire fekvő két nagyobb tó közé ékelődő nádas-gazos földnyelvre; úgy emlékszem, Pemetesnek hívták. Mindenféle vacakkal be voltunk kenve, ki 2%-os thymol-oldatot, ki fly-toxot használt a tömérdek szúnyog ellen, a legjobban bevált szer azonban mégiscsak a kacsa! Ha jön – haraphat a szúnyog –, nem érzi az ember.
Hát jöttek is. Alig alkonyult, olyan forgalom kerekedett a levegőben, hogy gyönyörűség volt nézni. Rövid idő múlva derék csapat tőkés tartott felém. Elöl néhány öreg, hátrább az ideiek, ügyetlenül, szárcsamódra ide-oda billenve. Szégyen vagy nem szégyen, a konyhára gondoltam, és az öregeket eleresztve, két ifjút duplára lehúztam. Jó magasan voltak. Szerettem volna megcirógatni a mérges puskát, de nem volt idő ilyesmire. Jött a kacsa fergeteg módjára, mindenütt szólt a puska. Megint lőttem kettőt duplára, utána egy oldalt kiperdülőt, majd ismét kettőt. Dőlt rólam a verejték, a fejem pedig mintha dagadni kezdett volna… Újabb dupla… Valami szédülést éreztem. A melegség? Nem lehetett gondolkozni, mert a kacsák majdnem leverték a kalapomat. Dirr! Durr! Ezzel a puskával nem lehet hibázni! Tizenöt lövésemre ugyanannyi kacsa esett. Már untam a stokkereket, magasan apró kacsák húztak… Két lövésemre ismét kettő hullott elém… Erős nyilallást éreztem a fejemben. Összevissza röpködtek felettem egészen alacsonyan a kacsák, és én nem voltam képes elsütni a puskát. Mindkét szememet behunytam, az állkapcsom úgy járt, mint a zablarágó lóé, utálni, gyűlölni kezdtem a lövöldözést. A többiek nem tudták elképzelni, mi történhetett velem. Lassan kezdtem ráeszmélni arra, hogy ez a fene mordály úgy rúg, mint egy ló…
Előzetes megállapodás szerint, még a besötétedés előtt abbahagytuk a vadászatot, hogy a zsákmányt összeszedhessük. Megyek a legközelebb fekvő kacsámhoz… Csőrénél fogva felemelem… Verébkönnyű! Szegénynek csak a két szárnya maradt meg, és egy bőrcafaton fityegő láb. Tizenhét kacsám közül négy darab volt a konyhára alkalmatos.
Vadásztársaim közt két orvos is volt. Megállapították, hogy a groggyra pofozó puskától „tűziszonyt” kaptam, ami amolyan idegállapot stb. stb. Hát, kérlek szépen, víziszonyról már eleget hallottam, sőt jómagam is ilyesmiben szenvedek gyermekkorom óta, de tűziszonyhoz addig még nem volt szerencsém. Nem is lesz, mert még csak rá sem nézek többé az ilyen nyolcvanszázalékosokra, nem hogy a kezembe vegyem!
Szerencsére, a többieknek nem volt ilyen fasírozó készülékük, így a tanyásné bőséges kacsapörköltet rittyentett a társaság részére. A sziámi király is megnyalhatta volna utána a száját! Hiába, no! A magyar konyhaművészet bátran kiállja a versenyt a világ összes nemzetéével. Persze, csak a némettel nem! Németországban legalább hatvanféle ételt ettem, aminek pont ugyanaz az íze volt. Lehetett az vesepecsenye, ribizlimártás, rizsfelfújt vagy káposzta! Ezt nem csinálja utánuk senki! Nem hiába ők a világ legelős vegyészei!
– Hogy mi a véleményem a legutóbbi tilalmi rendeletről? Hát, kérlek szépen benneteket, nem sorolom fel pontról pontra az észrevételeimet, mert még az utolsó előttihez sem érnék el, máris megjelenik egy újabb rendelet. Annak, hogy a miniszter úr őexcellenciája ilyen snájdigan változtatja a tilalmi időket, őszinte szívből csak örülni tudok. Tartsa meg az Isten a jó szokását! Addig fogja ide-oda, összevissza változtatgatni, amíg végre vissza fog jutni az 1883-as törvényhez, amely jó volt majdnem ötven évig, és azután is jó lesz néhány száz esztendeig.
(Megjelent az író Gazsi bácsi a törzsasztalnál című kötetében)