Szigeti Edit természetfotós, lapunk munkatársa kérdezte veterán kollégáját a közös szenvedélyükről, Kaszón bemutatott kiállításáról és a közel fél évszad alatt készített egymillió képéből kiválogatott fotóalbumáról.
A szabadkai születésű természetfotós 45 éve járja fényképezőgépével és videokamerájával a nagyvilágot, célja az egyszeri és megismételhetetlen pillanatok megörökítése. Képei a világ minden táján készülnek, a művész többször volt Erdélyben, Afrikában, Kanadában, Kazahsztánban is, de egyik kedvenc helye kétségkívül Kaszó. Első magyarországi kiállítása is itt volt megtekinthető az idei októberi kaszói trófeaszemlén, ahol - nagy sikerrel - 220 képet mutatott be a nagyközönségnek.
Amikor kedvenc témájáról kérdezem, azt mondja, nem is feltétlenül az a lényeg, hogy mit ábrázol a kép, hanem, hogy hogyan ábrázolja azt. „Nem kell feltétlenül kapitális bikára gondolni, lehet a téma akár egy kis pók is, ha az szépen, egyedülálló módon mutatja be az élőlényt. Ami fontos számomra, a maximalizmusra való törekvés. Minél közelebb kell menni a vadhoz, akár 10-20 méterre megközelíteni, akkor lesz igazán jó a felvétel. Saját magammal szemben meglehetősen kritikus vagyok, jó, ha 1000 általam elkészített képből találok egyet, amivel maradéktalanul elégedett vagyok.”
Kiállításain figyeli az emberek reakcióit, azt vallja, a jó kép „beszippantja” a nézőt és szinte ott érzi magát a természetben. „Szeretem látni, ahogy az emberek elidőznek a fotók előtt, nekem az a siker. Célom, hogy egy kicsit visszatereljem őket a természetbe, a mai virtuális világban ez már-már elengedhetetlen, így van ugyanis módjuk kapcsolódni a természettel”.
Erre hivatott a közelmúltban elkészült „A kamera szemével a természet szívében” című könyve is, mely egymillió kép válogatását tartalmazza, hisz - 344 oldalon 700 képpel - az elmúlt 45 év termését szedi csokorba.
A szerb fotós elhivatott vadászember is, különösen kedveli a ragadozók vadászatát, eddigi élete során 680 rókát és 185 aranysakált ejtett el. Ha választania kell a fegyver és a fényképezőgép között, az utóbbit választja, kamera nélkül sosem megy vadászni.
Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint mitől jó egy kép, így válaszol: „Legyünk a lehető legközelebb a vadhoz, fontos a szépen elmosott háttér és a jó perspektíva. Ismernünk kell a vad viselkedését, ha sikeresek akarunk lenni. Nem csak passzívan várakozom, hanem igyekszem aktívan részese lenni az eseményeknek, ezért gyakran használok hívósípokat is.
Aki ismer, tudja rólam, sosem megyek többedmagammal fotózni. Ha többen megyünk, én inkább segítek a barátaimnak, ráviszem őket a vadra, de gépet nem viszek magammal, mert ragaszkodom hozzá, hogy a képeim egyediek legyenek. Nem lehet cél, hogy egy leshelyről készüljön 5 egyforma fotó. Ilyenkor sosem sajnálom az esetlegesen elszalasztott pillanatot, az nem az enyém volt. Ezért, ha ketten megyünk, egyikünk jobbra megy, másikunk balra és a végén megcsodáljuk egymás felvételeit.
Kitartónak kell lenni, sokat ki kell járni, én évente minimum 200 napot kint töltök, de ha van rá lehetőségem, akkor akár 300-at is. El tudják képzelni, mennyi szépet látok? Egy jó fotó már csak hab a tortán!”