Nehéz helyzetben van az, aki a puskái mellett a feleségét is szereti. Mert akinek van puskája, az nyilván szereti azt, nem ismerek más példát. De a feleségekkel sokféle módon vannak az emberek.
Én speciel szeretem az enyémet, így nehéz a helyzetem, mert ő viszont nem szereti a puskáimat. Utálja őket. Pontosabban egészen mostanáig egy puskát utált, mert csak ennyiről tudott. Ez érthető, hiszen amikor még csak egy volt, szegény, magányosan a szekrényben, már azt utálta, így a többi beköltözőt nem mutattam be neki. Aztán néhány napja elkövettem a hibát, hogy írtam ide róluk, sőt fotót is mellékeltem hozzá, mert nem gondoltam, hogy az internetes közösségi oldal feldobja neki az írásomat. Azt meg végképp nem, hogy megnyit egy ilyen témájú posztot. Megnyitotta... Így most nem egy, hanem négy puskát utál, ami ezen érzelemnek nem a négyszerese, hanem a négyszázszorosa. Pedig óvatos voltam. Amikor a fotót készítettem, megvártam, hogy elmenjen itthonról, csak akkor nyitottam ki a fegyverszekrényt és pakoltam egymás mellé a drágaságaimat. Szép világos kő van az előszobánkban, jól mutattak rajta.
A pillanat, amikor megnyitotta az írásom, és meglátta a fotón sorakozó puskákat a közösen kiválasztott szép világos előszobai járólapon, egy sikollyal járt, amit a ház másik felében is jól hallottam. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, fogtam a partvist és a lapátot, hogy eltakarítsam a poloskát, aminek a megtalálását pont ilyen sikollyal szokta jelezni. A szembesítés első pillanataiban több lehetséges magyarázat villant át az agyamon: az írás fantázia, és nem az én fotóm, hanem a szerkesztőségben tették hozzá. De a közösen kiválasztott szép világos előszobai járólap a képen, amin a puskák fekszenek, nem sok lehetőséget hagyott számomra, mert felismerte. Maradt a férfiak legrutinosabban használt eszköze – a menekülés. Azóta nagyon sokat vagyok a szobámban, és azon töröm a fejem, hogy miként jutottunk el idáig.
Ilyenkor visszaidézem a próbálkozásaimat, hogy egy-egy titokban becsempészett újabb puskát utólag elfogadtassak vele, s ezáltal legalizáljam a jelenlétét. „Szívem, képzeld el, hogy most potom pénzért a miénk lehetne egy 1917-ben gyártott Carl Gustafs, amely egyenesen egy ipartörténeti ereklye, a csöve most is makulátlan, 300 méterre nyílt irányzékkal is pontosan lehet lőni vele.” „Édesem, ez a Webley & Scott ugyan angol cég, de a vadászpuskáját a japán Howa gyártotta. Ugye, nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent? Nem, ne tegyél rá magasról, mert ez fontos! A különleges minőségbiztosítási rendszernek köszönhetően még nem volt panasz rájuk, egyetlen darabot sem kellett visszavenniük, pedig sub moa szórásképet garantálnak 100 yardon.” Ilyenkor mindig volt bennem egy pici remény, hogy a válasz a következő szavakat fogja tartalmazni: „fantasztikus”, „kivételes”, „lehetőség”, „szaladj”, „vedd meg gyorsan” és ezek szinonimái. Sajnos, a reményekkel ellentétben más szavak hangzottak el, amelyeket itt nem tudok idézni.
Amint ezen a szomorú helyzeten töprengek, minduntalan felidéződik bennem egy sorstársam szívfacsaró vallomása, amit az interneten valamelyik vadászcsoportban olvastam: „Az a legnagyobb rémálmom, hogy a halálom után a feleségem annyiért fogja eladni a puskáimat, amennyiért tudja, hogy vettem őket.”