A vadászok között gyakran mondják, hogy van olyan elejtett vad, amelyre az ember élete végéig emlékezni fog.
Számomra az íjjal elejtett ragadozók biztosan a legemlékezetesebb élmények közé tartoznak. A legtöbb „találkozás” akkor történt, amikor eredetileg egészen más vadra vadásztam, és váratlanul alakult ki egy tiszta, etikus lövési lehetőség. Ilyenkor néhány másodperc alatt kell eldönteni, hogy valóban minden feltétel adott-e…
Sokszor véletlennek tűnik egy ilyen találkozás, pedig utólag szinte mindig kiderül, hogy a megfelelő szél, a csendes megközelítés és a jó álcázás együtt hozta meg a lehetőséget.
Ebben a cikkben azokról a vadfajokról írok, amelyek íjjal különösen izgalmas kihívást jelentenek számomra. Saját élményeim elsősorban a rókához és a borzhoz kötődnek, de nyestre és szajkóra is adódott már lehetőségem íjjal vadászni. Bár a borz rendszertanilag nem ragadozó, úgy érzem, ebben a témában mégis helye van, hiszen íjjal hasonló felkészülést és odafigyelést igényel. A szajkó fészekrabló életmódja miatt fontos szerepet tölt be az apróvad-gazdálkodásban, ezért róla is érdemes néhány szót ejteni.
Álcázás
Akár rókáról, aranysakálról, nyestről vagy borzról van szó, az íjas vadászat kulcsa a közelség. Ahhoz, hogy egy vad lőtávolságba kerüljön, el kell fogadnia a jelenlétünket, vagy legalábbis nem szabad veszélyforrásként azonosítania bennünket. A legjobb álcázás szerintem az, amikor a róka ugyan felénk néz, mégsem vesz észre. A következő kihívás, hogy az íjat úgy húzzuk ki, hogy ez az utolsó pillanatig így is maradjon.
Ilyenkor tényleg minden apróság számít. Hiába jó a szél, ha a nap megcsillan az íjon, vagy a róka kiszúrja a kezünket vagy az arcunkat. Az álcázás szerintem sokkal több, mint egy jó terepmintás ruha. Inkább arról szól, hogy a vadnak semmi ne tűnjön fel abból, hogy ott vagyunk. Korábban már írtam a 3D álcaruhákról, amelyek ezeknél a vadászatoknál is nagy segítséget jelentenek.
A mozdulatlanságot sem könnyű megtanulni. Sokszor előfordul, hogy a vad hosszú percekig egy helyben figyel, mielőtt közelebb merészkedne. Ilyenkor ösztönösen megmozdulna az ember, hogy jobban lásson vagy kényelmesebben üljön, de éppen ezek a felesleges mozdulatok árulják el leggyakrabban a jelenlétünket. A sikeres íjas vadászatok során sokszor azt éreztem, hogy nem nekem kellett közelebb kerülnöm a vadhoz, hanem azt kellett elérnem, hogy egyszerűen ne vegyen tudomást rólam.
Legalább ennyire fontos, hogy az íj teljesen hangtalan maradjon. Sok esetben nincs olyan háttérzaj, amely elfedné az apró neszeket, ezért egy meglazult alkatrész vagy akár az íj megfeszítésekor a vessző legkisebb súrlódási zaja a kifutón is elegendő ahhoz, hogy a vad elmeneküljön. Az íjat akkor érdemes kihúzni, amikor a vad éppen nem felénk figyel. Minél kevesebb mozdulattal dolgozunk, annál kisebb az esélye annak, hogy felfedez bennünket. Ez sötétben természetesen egyszerűbb, de a ragadozók éjszaka is kiválóan érzékelik a legkisebb mozdulatot, ezért ugyanaz a fegyelem és mozdulatlanság szükséges, mint nappal.
(…)
A teljes cikket a Nimród Vadászújság augusztusi számában olvashatják.