Hidvégi Béláról, lapunk szerkesztőbizottságának tagjáról jelent meg cikk a Safari Club International magazin januári/február lapszámában, amelynek fordítását alább teljes terjedelmében közöljük.
Hidvégi Béla a vadászat legkimagaslóbb díjaival zárja hihetetlen nemzetközi utazásainak sorát.
Annak idején a gyermek Hidvégi Béla és édesapja Kelet-Magyarország széles rónáin fekvő családi birtokukon gyakran álmodoztak eljövendő közös vadászataikról. A fiúcska sörétes puskát cipelt apja nyomdokában járva a határt a nyulak és fácánok után...
Az apa vágya az volt, hogy valamikor majd fiával indul Afrikába nagyvadvadászatra. „Béla, egy nap majd együtt járunk a titokzatos bongó után!” – mondogatta József, az akkor kilencéves kisfiának.
Ám az a nap sohasem érkezett el kettejük számára. Közben Magyarországot is elérte a II. világháború pusztítása, mely végül az ország szovjet csapatok általi megszállásával zárult. Az apa osztályidegenként, forradalmárként börtönbe került. A család széthullott, s az ʼ56-os szabadságharc napjaiban, az akkor alig húszesztendős Béla három napon át gyalogolt a Nyugat által kínált szabadságba...
Édesapja ma büszke lenne fiára, ha tudná, hogy 87 esztendősen immár magáénak mondhatja a világ négy legjelentősebb vadászati elismerését: a Weatherby-, a Pantheon-, a Conklin-díjat és az SCI Nemzetközi Vadászati Nagydíját.
Csupán egy maroknyi kiváltságos személy mondhatja el magáról, hogy mind a négy díjnak a birtokában van. Hidvégi Béla ezzel oly magasságokba jutott, hogy – ahogyan itt, Amerikában mondják – valóban „ritka levegőben utazik”...
„Csupán néhány ügyfelem dicsekedhet azzal, hogy a Weatherby- vagy a Conklin-díj tulajdonosa – mondja Erich Müller, Hidvégi számos vadászatának a szervezője. – Sokuk esetében tapasztaltam, hogy felhagytak a világjáró vadászattal, miután már valamely jelentős teljesítményt tudhattak maguk mögött. Béla valóban mindent elért – megszerezte valamennyi számottevő díjat –, de tudom, mert ismerem őt, hogy ezután sem hagy fel a vadászattal, nem fog lassítani a tempón, egyszerűen azért, mert szereti, amit csinál!”
Müller elmondta, hogy ő és Béla még egész sor vadászatot tervez szerte a világban. „Tudja, mit szeretne, mely különleges, ritka fajok trófeája hiányzik még a gyűjteményéből, melyekre feltétlen szeretne szert tenni – tette hozzá. – Ezt a fickót egyszerűen nem lehet leállítani! Valóságos élő legenda, amellett szeretnivaló, közvetlen személyiség, akire a legmélyebb tisztelettel tekintek mindazért, amiket elért, és amiket még tervez...”
Hidvégi kétségtelenül nagy tekintélynek örvend s kiérdemelte a tiszteletét a legelismertebb világvadászok s a természet- és vadvédők színe-javának. Alapító elnöke volt az SCI Közép-magyarországi Tagozatának, s jelenleg az SCI nemzetközi igazgatója.
Hat földrészt vadászott végig, alapítványokat hozott létre a szegénységben élő afrikai közösségek és a helyi vadvédelem támogatására, amellett három múzeumot is megtöltött hazájában, Magyarországon az általa elejtett vadfajok példányainak zömében teljes alakú preparátumával, bemutatva a közönségnek Földünk sokszínű vadvilágát és annak élőhelyeit.
Hidvégi Béla hazája vezető politikusainak társaságában, az általa létrehozott keszthelyi Vadászati Múzeumban. Balról jobbra: Hidvégi, dr. Kovács Zoltán, Magyarország kormányzati kommunikációért felelős államtitkára, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, dr. Nagy István, agrárminiszter. Hidvégi otthonosan mozog az európai kormányzat legfelsőbb szintű politikusai körében, mindig a vadászat szerepét hangsúlyozva a vadon élő állatfajok egészséges állományai fenntartásának és kezelésének legjobb módjaként, egyúttal a helyi közösségek javára fordítva azt.
Hidvégi Béla korábban elnyerte a Pantheon-, a Conklin- (a képen) és az SCI vadászati nagydíjait. Idén januárban pedig úgyszintén átvehette a Weatherby-díjat.
Három múzeumának csupán egyikében – a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumhoz tartozó Vadászati Múzeumban – évente több mint 95 000 látogató – diák és turista – fordul meg s tekinti meg a gyűjteményt, szembesülve a ténnyel, hogy napjainkban a vadászat a vadon élő állatok fenntartható kezelésének, illetve védelmének legjobb eszköze a világon.
„Béla elképesztő rekordokat ért el a világ különböző vadászterületein, azonfelül kiemelkedő múlttal rendelkezik a természet- és vadvédelem, valamint az írói tevékenység terén” – mondta Gary Larsen, a Weatherby Alapítvány vezérigazgatója.
Craig Kauffman, az SCI és a Weatherby Alapítvány korábbi elnöke szerint Hidvégi kiterjedt és befolyásos hálózattal rendelkezik a nemzetközi politikai és vadászati körökben. „Aktív s elkötelezett a vadászat jövője és a vadvédelem iránt, mindenütt és mindenkor kiáll ezek érdekében – mondja Kauffman, aki Hidvégi régi barátja, s számos alkalommal vadászott vele Európában. – Befolyási köre igen széles, s ő ki is használja ezt valamennyi vadász javára.”
Hidvégi bevallottan büszke arra, hogy kapcsolatai révén sikerült egymáshoz közelíteni a világ két legnagyobb vadászati és vadvédelmi szervezete, az SCI és a CIC elnökét – Kauffmant az SCI, Bernard Lozét pedig a CIC részéről – és nézeteiket, amidőn vagy húsz esztendővel ezelőtt összeismertette és egy asztalhoz ültette őket Bécsben. A két nemzetközi szervezet együttműködése azóta látványosan szorosabbá vált.
A sikeréhez és teljesítményéhez vezető út azonban korántsem volt afféle könnyű séta, nehézségekkel, buktatókkal kellett megküzdenie.
Miután zavartalan gyermekkorát derékba törte a történelem, a kommunista rendszer letartóztatta az édesapját, s a családot megfosztotta minden vagyonától. „Egyetlen pár téli csizmánk maradt – emlékezik vissza a nehéz időkre –, azon kellett megosztoztunk mindannyiunknak.”
Az apa, „jó magaviselete” folytán, négy év fegyházbüntetés után szabadult. Ám a rezsim örökre megfosztotta attól, ami Hidvégi József életét jelentette: földje művelésének és a vadászatnak a lehetőségétől. Megvonták tőle a vadászati jogot, ahogy fegyvertartási engedélyt sem kaphatott többé... Az afrikai álom elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha.
A megélhetés végett a család kényszerűen a népesebb Nyugat-Magyarországra költözött. József itt egy nagyobb gazdaságban kapott munkát. Nagyszerűen boldogult az állattartó telep irányításával; Angliából importált sertései az országnak abban a térségében elsőként lettek díjazottak a kiállításokon.
1956-ban úgy tűnt, jobbra fordulhat az ország sorsa. A magyar nép java a főváros utcáira vonult, hogy tiltakozzék az elnyomó hatalom ellen, ám a bevonuló szovjet tankok és csapatok hamarosan vérbe fojtották a szabadságharcot Magyarországon, ahogy Csehszlovákiában is. A Hidvégi család úgy érezte, gyermekük jövője számára a Nyugat jelenti az egyetlen reménysugarat.
Béla gyalogosan hagyta el az otthonát, vele a hazáját, úgy indult Bécs városa felé. Háromnapi, viszontagságos gyaloglás várt rá a földeken, erdőkön keresztül, s vagy 40 kilométer megtétele után sikerült átjutnia a határon, majd onnan az osztrák fővárosba, ahol angol egyetemistákkal találkozott. Általuk sikerült felvennie a kapcsolatot a Londoni Egyetemi Szövetség képviselőivel, mely közösség rövidesen befogadta őt.
Ott vette fel Béla sajátos, kifejezetten brit angol akcentusát és az ezzel járó jellegzetes szavakat, mint például azt, hogy „nyavalyás”, mely akkoriban az egyik leggyakrabban használatos kifejezése volt...
Nemzetköziségének egyik bizonysága, hogy az angolban y-nal jelzett beszédhangot ma is úgy ejti, ahogy a németek, nem pedig, ahogy az angolok. Arra is rájött, hogy a szavak betűről betűre történő kiejtése – bár így lassúbb – a legcélravezetőbb módja a más országokból való beszélgetőtársakkal való kommunikációnak...
Bécsben az angol diákok magukkal vitték őt a környező hegyekbe. Hamarosan megtanult angolul, és beilleszkedett a nyugati világba.
A soproni Erdészeti Múzeumban és a keszthelyi Vadászati Múzeumban hatszáznál is több kiállítási tárgy látható, melyeket Hidvégi szerte a világban gyűjtött össze.
Az utóbbi harminc évben Hidvégi Béla egyebek közt bejárta a világ három legmagasabb hegységének, a Hindukusnak, a Karakorumnak és a Himalájának a bérceit, ahonnan 35-féle vadkecske – köztük markhorok és ibexek – s 34-féle vadjuh – argalik, vastagszarvú és havasi juhok (egyikükkel a képen) és egyéb fajok – trófeáival tért haza...
Ösztöndíjat nyert, mely által Londonban folytathatta tanulmányait, ahol végül – az agráriumban eltöltött családi múltjának megfelelően – élelmiszeripari mérnöki diplomát szerzett.
„Mély szeretetet érzek a brit emberek iránt, amióta oly mérhetetlen kedvességet tanúsítottak velem, hajdani menekülttel szemben – vallja ma is Béla. – Hihetetlen volt, ahogy maguk közé fogadtak minket a néhány sorstárs barátommal, biztosítva a kivételes lehetőséget az Angliában való továbbtanulásra, hozzá mindenfajta támogatást megadva azokban a nehéz időkben...”
Béla a Nestlénél dolgozott, s gyakran ellátogatott az Egyesült Államokba. Megnősült, majd egy idő után visszatért, mígnem végleg letelepedett Magyarországon, ahol ma is él. Az USA-ban elsajátított élelmiszeripari szakismeretei révén elindította saját magyarországi vállalkozását, mely által hazájában meghonosította a csemegekukorica, majd további termények termesztésének, betakarításának és feldolgozásának legkorszerűbb technológiáját. Az általa és cége által kifejlesztett gépsorokat, technológiai eljárásokat és feldolgozási technikákat Európa-szerte számos országba exportálta.
Az üzleti siker megteremtette az alapot ahhoz, hogy immár saját kedvtelésének is hódoljon, így a vadászat újra életének homlokterébe került. Mind többet vadászott Magyarországon és Ausztriában vaddisznóra és fácánra, s egyre többet utazott az öreg kontinensen a szarvasok, őzek és egyéb vadfajok kiváló példányai s a különféle szárnyasvad nagy terítékű vadászatának lehetőségei után kutatva.
Ám a zergék és szarvasok nyomában tett hegyi túrái voltak azok az idők, amikor élettelibbnek, erősebbnek érezte magát, mint valaha. Az előtte felcsillanó, magasba vezető ösvények rabjává vált...
A hegyi vadászok ismerik ezt az érzést: a csúcsok örökké visszavárják őket... Talán az erős, figyelmes hegyi vad teszi ezt, mely ott él megközelíthetetlennek tűnő birodalmában, vagy ama tény, hogy a legtöbb magashegység természeténél fogva távol esik a lakott helyektől... Így a hegyek újra és újra visszahívták Hidvégit. Immár önnön lényének részévé, élettörténetének meghatározójává váltak...
Talán valamiféle belső küzdelem folytán, vagy mert addig mindenekelőtt az üzleti sikereire összpontosított, Hidvégi egészen 56 éves koráig nem ment el Afrikába vadászni. Akkor viszont minden megváltozott számára, mind személyes életében, mind pedig vadászpályafutásában.
„1990-ben hirtelen rádöbbentem, mit mulasztottam addig – mondja Hidvégi. – Afrika vadvilága, Észak-Amerika, Ázsia hegyi vadfajai egyszerre mind-mind elérhetőnek tűntek számomra. Pokoli hévvel láttam a vadászatukhoz! Temérdek vadászatot szerveztem Európa határain túl. S az utóbbi négy esztendőben megszállottként jártam ama vadfajok után, amelyek elejtése a Weatherby-díjra való pályázat benyújtásának, illetve a díj elnyerésének feltétele volt. Mindez óriási megelégedésemre szolgált.”
Az elmúlt harminc esztendő folyamán ez a jeles hegyi vadász egyebek közt bejárta a világ három legmagasabb hegységének, a Hindukusnak, a Karakorumnak és a Himalájának a bérceit, ahonnan 35-féle vadkecske – köztük a pödröttszarvú kecskék mind a négy vadászható alfaja, valamint különféle kőszáli kecskék – s 34-féle vadjuh – argalik, vastagszarvú és havasi kosok és egyéb vadfajok – trófeáival tért haza. Ha valaki komolyan pályázik a Weatherby-díjra, igen sok időt kell a világ különböző magashegységeiben töltenie...
„Ha hegyi vadászatra adod a fejed, az előkészületek, a fizikai és mentális felkészülés, a távoli lövésekre való képesség gyakorlás általi tökéletesítése felettébb sokféle és igen komoly megterheléssel jár – vallja Hidvégi, visszatekintve a teljesítményeire. – Amikor pedig a fárasztó felkészülés és hosszadalmas utazás után már ott vagy a hegyen, sokszor felötlik benned a kérdés: »Mi az ördögöt keresek én idefent, ily mérhetetlenül távol az otthonomtól?! Kellett nekem odahagynom a családomat, a munkámat, elköltenem egy rakás pénzt, hogy immár tizedik napja itt egyen a fene anélkül, hogy bármiféle eredményt tudnék felmutatni?« Mert bizony előfordul, hogy az ember végül elhibázza a keresett állatot, elpuskázza az egyetlen kínálkozó lehetőséget – vagy egyáltalán nem is kerül rá sor. Ez gyakorta megtörténik... Ám hazafelé tartva, a repülőn ülve már a következő vadászaton agyalok, s az újabb kalandos vadászutat tervezem magamban. Egyszerűen beléd fészkeli magát...”
Mindent összegezve, Hidvégi 140 – csupán az utóbbi négy évben 20 – szafarin vett részt egyedül.
És most hogyan tovább? Ahogy Müller is mondta, egész sor hely van még a világon, ahová Bélával további vadászutakat terveznek, ahonnan újabb és újabb, ritkábbnál ritkább vadfajok páratlan trófeáival kíván hazatérni. Az pedig teljességgel nyilvánvaló, hogy Béla magától mindaddig nem fog leállni, míg valami kényszerítő külső körülmény végleg meg nem állítja. Ám mindemellett rendkívül nagy gondot fordít a felnövekvő nemzedékek szemléletmódjának alakítására, és hihetetlen energiákat mozgósít a közvélemény meggyőzése érdekében, miszerint a vadászat napjaink legfontosabb természet- és vadvédelmi tevékenysége.
A múzeumok, könyvei (eddig 11 jelent meg), filmjei, az általa létrehozott alapítvány által egyaránt azt hirdeti, hogy igenis világszerte engedélyezni kell a vadászok tevékenységét és támogatni az irányított, fenntartó vadászatot az élővilág képviselőinek s azok élőhelyeinek megóvása, jobbítása, nemkülönben a vadon élő állatok között vagy azok közelében élő helyi lakosság érdekében.
Ez utóbbira való tekintettel, a Hidvégi Béla Vadásztrófea Alapítvány egész falvakat támogat Tanzániában és Mozambikban azáltal, hogy az ott élőket ellátja a szükséges szaktudással és eszközökkel ahhoz, hogy kaptárakba, majd munkába fogják a mézelő vadméhek környékükön élő kolóniáit. A továbbiakban a helyiek gondozzák az általa adományozott kaptárakat és az azokban élő méhcsaládokat, a kitermelt méz egy részét a maguk és családjuk ellátására fordítják, a felesleget pedig csomagolva a városokban értékesítik, s az ebből befolyt összeget a vadorzás elleni küzdelemre fordítják.
„Azt tervezzük, hogy jövőre ismét visszatérünk oda, s ha kedvező eredményeket tapasztalunk, a mézprojektet Tanzánia további területeire is igyekszünk majd kiterjeszteni – mondja Hidvégi. – Lassan, de biztosan, ez a kezdeményezés egyre ismertebbé válik, s az afrikai lakosság és élővilág új típusú támogatásaként szerez magának nevet.”
Ami otthonát és családját illeti, tudatában van annak, hogy saját gyermekeit és unokáit is mind jobban be kell vonnia a vadászat világába, annak vonzáskörébe, hogy legyen köztük, aki tovább folytatja s a családban is életben tartja szeretett sportját. Hiszen az édesapjával a vadászat révén kialakult hajdani viszony az ő egész későbbi életét, felnőttkorát is meghatározta.
József sohasem jutott el fiával Afrikába vadászni. Ám neki mégis sikerült megvalósítania közös álmukat, s végül Kamerun esőerdejében elejtette kettejük régi vágyának tárgyát, a bongót, a titokzatos őserdei antilopot...
„Amikor végül meglőttem ezt a gyönyörű csavart szarvú vadat, úgy éreztem, apám helyett e pillanatban én váltottam valóra az ő 56 éves vágyát... – emlékezik Hidvégi. – Talán ezért is oly fontos számomra a vadászat. Ezáltal bizonyítom magamnak, mire vagyok képes, egyben pedig a felnövekvő generációk számára is megmutatja: igenis, kellő kitartással mindent lehetséges elérni!”