Nézőpont kérdése, hogy egy ilyen vadászélményt a szerencsés, vagy a szerencsétlen kategóriába soroljuk. Ha a hónap 13. napja péntekre esik, válasszuk az utóbbit, hogy a babona fennmaradjon.
Régen történt. Február tizenharmadika volt, a rókanász ideje, araszos hó, elég jó holdvilág. Meghívtam kedves, öreg, azóta elhunyt barátomat, Oroszfáji Mikó Istvánt esti rókalesre. Szülőföldjéről, Erdélyből áttelepülve már hosszabb ideje Kompolton lakott feleségével. Nagymagyarországi azonos nevű települések kapcsolattartásáról szóló rendezvényen ismerkedtünk össze és utána rendszeresen látogattuk egymást. Mindegyik vadászattal és életével kapcsolatos dedikált könyvét azóta is kegyelettel őrzöm. A meghívásra az Ahogy Lehetett című könyvében többször említett, kedves román rendszeres kísérőjének kamasz lányával érkezett, akit szenvedélyesen érdekelt a vadászat.
Trabantomba ülve a két oldalt fákkal szegélyezett nagyúti dűlő mentén álltunk el, a falutól körülbelül kilométernyire, egymástól talán száz méterre. Én egy vastag akácfa mellé álltam, mögöttem sűrű kökénybokrokkal benőtt mély vízlevezető árok. A bujkáló holdvilág és a fehér hó jó látást biztosított. Sajnos golyós puskát vittem magammal. A néma csendet futó lábak hangja törte meg. Előttem néhány méterre egy egymást kergető rókapár került meg szinte félkörben és tűntek el mögöttem. Megmoccanni sem nagyon volt időm, a golyós puskával úgysem tudtam volna találatot elérni. Talán, ha sörétessel? Nemsok idő múlva, tőlem balra, a falu irányában kényelmesen átsétált az úton egy róka, egészen közelről jól megnéztük egymást. A lőirány pont a falu felé esett, így meg sem próbáltam a lövést. Bezzeg, ha sörétes lett volna nálam. Több róka nem jelentkezvén, kis idő múlva elindultam a vendégek felé. Ők nem láttak semmit. Szerencse volt is, meg nem is - péntek tizenhárom. Az élmény azért szép volt és izgalmas. Sok ilyet kívánok vadásztársaimnak.