Részlet Sterbetz István Őszi vizeken című kötetéből.
Az első szeptemberi szarvasbőgés hangulatát olyan varázsos szépséggel írta meg Széchenyi Zsigmond az Ünnepnapokban, hogy merénylet lenne újból megpróbálni.
Pedig megint szeptember van, és éppen most szólalt meg az idei ősz első nagy bikája!
Bár nem látom, tudom, hogy nagy, a hangja elárulja. Csak öreg bika szólal ilyen rekedt morgással. Sajnos azonban nem mozdul, csak egyhelyben tipródik, áthatolhatatlan, sűrű fiatalosban. Bőgni is csak egyszer bőgött, egyetlen, rövid morgásig futotta, azután ág koppant a hozzáverődő agancstól, amikor a mámoros vad fejét néha meglóbálta.
Sötétedésig mindhiába várok.
Szentjánosbogárkák lámpásai szegélyezik a cserkészutat, lépten-nyomon akad belőlük, egészen a vadászházig.
Hajnalban újra csak ott próbálom. Bőgés most is éppen csak hogy. Hiába, meleg van, de hát mi mást remélhetnénk szeptember másodikától? Jó magasan jár a nap, amikor hazaindulok. A szarvas rég elfeküdt már ilyenkor, de egyéb vad sem tart ki, így hát vállra vett puskával ballagok a szekérúton.
Jobbról-balról széles aljnövényzet. Kísérőm csendesen lépked mögöttem. Csupán azért osztotta be mellém a barátom, hogy a szomszédos vadászterületre ne tévedjek. Az ilyen feladathoz azonban egy termelőszövetkezeti kocsis is elegendő. A hivatásos vadász most egy másik, rangosabb vendéggel van elfoglalva, aki egyébként is megkívánta a vadőri segítséget. Én a saját szakállamra boldogulok. Azaz inkább boldogulnék, mert hát hét óra lesz lassan, befejezettnek tekinthetjük a vadászatot.
Negyedórát ha ballagtunk, amikor hirtelen erős disznószag üti meg az orrom!
És már hallom is a vadat! Disznó közelít, itt lehet nem messze, s a jelek szerint mintegy húsz lépésre vált majd át előttünk a széles nyiladékon. Kezembe simul a puska, megállok, kísérőm is megtorpan mögöttem.
A disznó meg csak jön, itt-ott már a háta is megvillan. Nagyon nagy disznó, és gyanútlan. Jó a szelünk, az esély óriási, ha kilép az útra, csak bele kell durrantanom a szamár nagyságú állatba!
És akkor, akárcsak egykor az áfonyás medvével, most is majdnem ugyanaz történik. Kísérőm hátulról vállon ragad, és megráz, amúgy istenigazából.
– Ahol a disznyó!… Tessen mán lüni, mer’ megesz bennünket!
Horkantás, perdülés, a kan visszalódul.
Hát nem furcsa az élet?
Három évtized múltával megint csak csúffá tett ugyanolyan jó szándékú, kétbalkezes kísérővel.
Az elszalasztott medvének még szinte örültem, ha akkor meglövöm, bizton megsajnálom.
Hanem azt az irdatlanul nagy vaddisznót, azt bizony vak lóért nem adtam volna! Akkora nyoma volt, mint egy tinónak.
Köszönhetem a téeszkocsisnak!