Részlet Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című kötetéből.
Téli éjszaka van.
A telehold mereven néz le a hóborította földre; annyi a csillag, mint nyár derekán. Az ég sötétkék mezőségén nyoma sincs felhőnek, párázatnak, a hold siető pályafutását így hát nem is venni észre. Olyan a fényes érclaphoz hasonló égitest, mintha rohanó útjában hirtelen elérte volna a dermedés, mintha odafagyott volna a menybolthoz.
Az ilyen csöndes, fehér, derengő ragyogással ékes hideg éjszakák végtelenek, mint maga az örökkévalóság. Nincs bennük változás. Mintha megállt volna egyszerre minden, és arra, ami volt, nem következnék többet semmi sem. Mintha az „idő” is beleolvadt volna a semmibe, amiatt hogy az események egymásra következése végképp megszűnt. Mert szünetel a világ, és nem mozdul benne egy atom sem. Amennyi változást okoz a fán egyetlenegy levél lehullása: annyi sincs a csöndes, havas éjben.
Tökéletes a szélcsend. Még a rónaságot átszelő folyó is úgy csúszhat tovább hideg nyugalommal a medrében, hogy egyetlen hullámfodor sem türemlik keblére.
A hold képe éppoly mozdulatlan és ragyogó a tiszta víztükörben, mint odafent.
Bokrok sötétlenek a surranó víz partján; gallyaik százágú villája közt fennakadt volt egy-egy maroknyi hó: ez a fehérség olyan az éjszakában, mintha virágzanék a tél.
A folyó nesz nélkül nyaldossa a vékony jégtáblákat, amelyek a part szélén csillognak. Mélységes álom borult a világra.
Aki most itt volna, ebben a némaságban, ebben a nagy elhagyatottságban, vágyva vágynék rá, hogy bárcsak fújna legalább a szél, és síró-susogó beszédével élénkítené meg a halotti csöndet. A farkasordítás borzalmát is könnyebb kibírni, mint ezt a lélegzet nélkül való magányt.
Ha legalább ropogna a hó a lépés alatt!... De alkonyatkor kezdett esni, s a friss pelyhek puha takarót borítottak egypár óra alatt a kemény rögre, a régi, megfagyott hórétegre. Az ember árnyékká válik ezen a neszfogó szőnyegen. Maga is megijed attól a hangtalanságtól, amit mozgásával nem tud eloszlatni. Mintha szellem volna, akinek súlya nincsen.
***
A sima víztükör hirtelen megreped a folyó közepén. Egy fekete árnyék buggyan ki belőle egy pillanatra, de nyomban eltűnik. Ott, ahol két másodpercre megmutatta magát, halk loccsanással borul össze újra a víz színe, s rengő, szélesedő hullámgyűrű terjed szét a partok irányában. Ha ez nem volna, érzéki csalódásnak lehetne tartani a tükör megtörését.
A barna árnyék ismét kiemelkedik a fagyos fürdőből; ezúttal megéled, s tüsszögő hangot hallat. Jóval szélesebb az eleje, mint az imént volt. Már nem merül le, hanem elnyúlik a vízen, s mint egy pici csónak, hosszában siklik a víz sodrával együtt. A „csónak” elején fehérlik valami, mintha a védőszent szobra volna. A különös úszó lény most egyet kanyarodik, s nekifordul a partnak. Ott lapos zátony terül a jégtáblák vonalán, s néhány négyszögölnyi tiszta térség kínálkozik.
A furcsa állat a part szélén megáll. Egyet lódít magán, s akkor félig kint van a szárazon. Most már tisztán látni, majdnem a derekáig. Lapos, sunyi, sötét fej az, amelynek az elején elkezd mozogni, vergődni az a különös fehérség, ami a vízben olyan szélesnek mutatta a „kis csónak” orrát.
Még egy rugaszkodás, s a vidra kint van zsákmányával, a csillogó sügérrel, a szilárd jégtáblán.
Ez a kihalt világ az ő világa. Ez a csöndesen sikló víz az ő éléskamrája. Rideg, kegyetlen élete itt telik, szakadatlan s telhetetlen hóhérmunkában, vérengző mulatságban.
A halak tigrise könnyedén, biztosan megy végig a jégen. Alacsony, hosszúkás és mégis zömök testének a körvonalai messzire látszanak a szűz fehér havon. Erős, éles karma nem engedi, hogy visszacsússzék a síkos, jeges partról. Már megtalálta kiszállóhelyét, ahova rendesen viszi a zsákmányát, s ahol megteríti magának a halpecsenyés asztalt.
Nekihasal: két első lába közé szorítja nyomorult foglyát, s körülszimatolja. A hal mozdulatlan. Talán már agyonharapta a folyók banditája, mialatt kihozta. Vagy csak a halravaszság dolgozik a nyápic sügérben, s azért lapult úgy meg, hogy egy óvatlan pillanatban kipattanhasson a hóhér karma közül. Hogy lódulna vissza akkor a folyóba!...
Elkésett mindörökre. A vidra az első gyanús rándulásra belemélyeszti éles fogát, s teljesen összezúzza. Még vergődni sem ér rá a halálra ítélt nyomorúság. Amint ott fekszik véresen, kettészelve, gyilkosa unottan taszigálja arrább; megforgatja, nyal rajta egyet-kettőt, még azt is ímmel-ámmal. Nem kell neki a kimúlt zsákmány, hisz’ már megvacsorázott. Ez a gyilkosság csak mulatozás volt, csak olyan időtöltés.
Ölni! Ölni!... Gyilkolni folyvást. Belemarni az utolsó halnak is az ő ostoba fejébe. Összeroppantani, megszaggatni!... Aztán továbbmenni más hazába, gyanútlan vidékre, ahol még sok a hal; ahol kedvére pusztíthat újra a rablóösztön! Ez kell a vidrának.