A tavasz magasan fent úszott a levegőben, de le még nem szállt, mert a fagyzugokból mérges hórongyok vicsorgatták rá szennyes fogukat.
A faluvégen a varjak tunyán riszálták magukat, de a károgásuk elnémult, mert annyi ennivalót találtak, mint az andocsi barátok búcsú táján. Tollukon megcsillant a nap, és a varjak belátták, hogy ilyen időben károgni lehetetlen. Az utolsó veréb is kinevetné őket, mert mindenki tudja, hogy szinte pocakot eresztettek már a jólétben. Elmúlt az az idő, amikor siránkozni lehetett...
A szürke varjak ugyan reggelenként még kiáltanak egyet-kettőt, de ez már csak puszta megszokás. A feketék bölcsen hallgatnak, és égre néző, nagy nyárfákra gondolnak, melyeken gömbölyű varjúbölcsők várnak. Szélüket ugyan megkuszálta a téli szél, öblüket megnyomta a hó, de egy kis javítással újra puhák és ringók lennének, mint bármely más bölcső a világon.
Igen, indulni kellene...
A falu felett egy héja hajtja a galambokat, de nehezen boldogul velük. Egyszer csak – dirr-durr! A héja ijedten siklózik tova, egy galamb pedig hanyatt-homlok zuhan lefelé.
Ablakom nyitva. A napsugár özönével dől be rajta, s az ablakdeszkán egy légy ficánkol, mint a kiscsikó, amikor először megy a legelőre.
A nagy durranásra megrezdül a légy is, de azután tovább rezegteti szárnyait. Őt az ilyen nagy durranások nem érdeklik. A pók, az igen...
Kinézek a remegő márciusba, hogy mi történik odakünn. Ekkor látom a galambot leesni és a héját elvitorlázni békésebb udvarok tájára.
Rá megszólal valaki:
– Látod, Géza! Minek vesz az ilyen szamár puskát a kezébe?!
– Tehetek én arról, ha a héja levágta a galambot?
– Ne dühösíts, fiam, mert olyant mondok, hogy... Add ide azt a puskát! Az ilyen ember szedjen csigát, vagy gyűjtsön gyógynövényt; gombásszon az istenadta, de ne lődözze le az én drága galambjaimat!
A diskurzus itt félbeszakadt.
Egy ajtó csapódott be valahol mérgesen (legyem ismét megrezdült az ablakdeszkán), aztán újra csend lett, csak úgy öt perc múlva hallatszott a galambok szapora szárnyverése, amint leszálltak a háztetőre.
Aztán búgni kezdett egy doromboló, mély hangú galamb, és ettől a búgástól mintha melegebb lett volna a levegő. Mintha a március szólt volna benne a kankalinnak – mely a ház végi kiskert humuszában hallgatódzott –, hogy: „Jöhetsz már, sárga torkú kis hívem – én vagyok idekünn...”
De ezt mondták a méhek is, akik közül a bátrabbak kizúdultak már a levegőbe. Megkóstolták a vizet, melyet a kisborjú csurgatott a vályú szélére, aztán berepültek a kertbe, hol máskor ilyenkor a kankalin már javában virágzott.
– Mi van ezzel a kankalinnal? – lázongtak a méhek, akik híresek voltak pontosságukról. – Ráfeküdt a fülére, hogy ne hallja, mi van idekünn? – És felrepültek a háztetőre, hol a mohák bársony kis halmai süttették magukat a nappal; csodálatos zöldek voltak, és érintetlenül tiszták, mint a vetések búzaszentelőkor.
Valaki kinyitotta ekkor kapunkat. A zár nem nyöszörgött, mint télen, csak kattant egyet, s az ajtó nem nyikorgott, hanem lágyan tárult, mintha csak nyújtózkodott volna a napsütésben.
Kutyánk nem ugatott: ez csak Pacolai lehet!
Katonanadrágján meg sem látszott, hogy a kavernákban hányódott benne, és kedve is tavaszias volt, pedig akkor már két éve vártuk, hogy valahol aprópénzre válthassuk diplománkat.
– Hogy vagy, Géza?
– Csodálatosan, öregem! – járt fel s alá kis szobámban. – Megírtam öt kérvényt, csináltam egy kis aprófát a mamának, és lőttem egy héját...
– Az volt az a nagy durrogás?
– Az. Már régóta kerülgette a galambjainkat, de ma aztán likra jött... Apám egészen odavan az örömtől. Tudod, mennyire szereti a galambjait. Igaz, csodaszép lövés volt.
Nem mertem barátomra nézni. Csak úgy fél szemmel. Ő azonban vidám és nyugodt volt. Ha nem hallom az előbbi párbeszédet, és nem hallom az öreg Pacolai mérges hangját, amint barátomat gombázni küldi: megesküszöm én is a héjára.
Így azonban már a számon volt, hogy valami gorombaságot mondjak. De nem tudtam. Nem volt szívem hozzá.
Pacolainak elhomályosult a szeme, amint a lelövés részleteit mesélte:
– ... Kicsit alacsonyan jött ... vártam, amíg felvágódik ... Apám idegesített: „Lőj már, fiam, elmegy...” De nem! Vártam! A galambokra is vigyázni kellett ... mikor aztán fordult: mint a rongy! – Kezét kinyújtotta, mintha a puskát tartaná, ujjaival billegetett, előrehajolt, szemével követte a leeső héját... – Totty!
Minden porcikájával átélte a lelövés izgalmát, és hitte, hitte szent meggyőződéssel az egész káprázatot.
Nem volt szívem álmát összerombolni.
Utána egy kis csend lett. Pacolai maga elé nézett, mintha arra gondolna, hogy elég részletesen elmondott-e mindent, aztán csak úgy odavetette:
– Estére jössz szalonkázni?
– Nem megyek!
– Nem jössz? – álmélkodott. – Kár!
– A szalonkázáshoz szalonka is szükséges – mérgelődtem, mert tudtam, hogy még szalonka nincs.
Pacolai megharagudott.
– Hát akkor itthon maradsz! Én megyek Taplóssal. Ő már kettőt lőtt...
– Taplós?
– Igen, Taplós. A kocsmában többen látták... Üzentem neki, ha megy, megyek én is...
Fene tudja, de olyan valószínű volt a hír.
Ha Pacolai azt mondja, hogy ő lőtte a szalonkákat, eszembe se jut kimenni; de Taplós pagonyerdész az uradalom erdejében. Savanyú, kétkedő típus, amilyen ritka az ilyen erdészféle emberben. Szavahihető ember, és ha ő azt mondja, hogy kettőt lőtt, akkor az úgy is van.
– Hihetetlen! – tamáskodtam még egy kicsit. – Hol van még Oculi?
– Úgy látszik, ezt csak te tudod, a szalonkák nem...
– Jól van, Géza – adtam meg magam –, elmegyek veled. De ha nem látunk szalonkát, én Taplóssal együtt elemésztelek benneteket!
Pacolai még izgatta a fantáziámat különféle szalonkaesetekkel, aztán leszólta patronjaimat, elszívta cigarettámat, megfogta az ablakon napkúrázó egyetlen legyemet, és elment.
Ebéd után, alig nyeltem le az utolsó falatot, már berobogott.
– Mehetünk! Olyan szép idő van.
Ez igaz volt.
– És Taplós?
– Majd megtaláljuk az erdőn...
Rám ragadt barátom hangulata. Összekapkodtam pár patront, és mentünk.
Ragyogott a határ. A patak homokpadján egy barázdabillegető nézte a siető vizet. Megálltunk a hídon.
– Látod – mondta Pacolai –, ez is itt van már, akkor itt vannak ők is...
– Jó, jó...
– Ha a parton végigmennénk, lőhetnénk egy-két kacsát is. Van még idő...
– Nem érdemes – mondtam –, nem várják az embert lövésre.
Alighogy ezt kimondtam, a híd alól csak kisustorog két kacsa, és ijedten emelkednek toronymagasra. Pacolai utánuk durrantott. Az öreg Kirnerből kénköves láng, korom, rozsda és újságpapírfoszlányok szálltak a kacsák után.
– Láttad?! – ordított barátom. – Láttad?! Az egyik megbillent ... nézzünk utánuk!
Szép tiszta idő volt. A kacsák – ha lehet ezt mondani – szinte kimentek a világból.
Amikor már eltűntek, tanácsoltam barátomnak, hogy forduljunk meg, mert ezek fél óra alatt úgyis megkerülik a földet, és a másik oldalról jönnek vissza.
– Látod – dühöngött Pacolai –, ez vagy te! Mondtam, hogy itt vannak a kacsák...
– Ezt nem mondtad, Géza.
– Hagyjuk! – legyintett. – Jössz velem az árokparton, vagy nem?
– Nem megyek, Géza. Félcipőben vagyok. De szívesen megvárlak.
– Jó – mondta –, de aztán ne bántson a sárga irigység!...
Ösztövér lábaival akkorákat lépett, úgysem tudtam volna vele menni.
Nekidőltem a hídkorlátnak, és néztem a vizet.
Ilyenkor már beszédesebbek a patakok. Eldiskurálnak a hidak mohás, öreg lábaival, tükröt tartanak a bárányfelhők alá, és éjszakánként csitítgatják a holdat, mely többször azon van, hogy leugrik a földre, mert – különösen almavirágzás idején – olyan dolgokat lát idelent, amit nem lehet tovább nézni bűnös gerjedelmek nélkül.
Ahány lugas, erkély, pad, kiskertajtó van a világon, az mind csak úgy sistereg a vágytól, a remegéstől, és a szegény hold fogcsikorgatva izgul az előrehaladottabb eseteknél. Ilyenkor nagy, vizes felhőrongyokat rak a homlokára, és fejfájásos képpel ballag tova a kis csillagmécsek között...
Mesélne még a patak, de felrezzenek, mert Pacolai felvert egy csomó kacsát, s ezek most sziszegve keringenek a híd körül. Megtöltöm a puskám. Most két kis csörgő réce jön; elengedem magam mellett őket, és hátulról az egyiket lelövöm.
Alig esett le a kis kacsa, egy sárszalonka cikázik a híd mellett. Leesik az is szépen. Pacolai úgy hajt, mint egy angyal. A híd oszlopa mellett állok, s amelyik észrevesz, az már elég közel van.
Négy kacsa és egy sárszalonka lóg a tarisznyámon, amikor barátom feltűnik a patak partján. Homlokát törülgeti, fülig sáros, és azon gondolkodom, el kellene dugni a kacsákat, mert megüti a guta...
Úgy néz rám, mint egy gyilkosra, amikor feldobog a hídra.
– Köszönöm, Géza – mondom.
Pacolai rám néz, mint egy vizsgálóbíró. Ha most elnevetem magam, végem van. Éppen azért komoly vagyok, szinte hálás.
– Örülök, hogy jól mulattál – mondja vidáman –, tudtam, hogy mind erre fognak jönni. Puskám se sütöttem ki rájuk... Te persze nem számítottál erre...
– Nem – vallom be őszintén.
– No látod! Én előre megmondhattam volna. Taktika az egész. A kacsákon megosztozunk, a szalonka meg ráadás – nekem –, mert én fáradtam értük. Igaz?
– Kérlek...
A kacsákat és a kis szalonkát mindjárt átakasztotta aggatójára. Még válogatott is:
– Hitványkák szegények ... de te nem tehetsz róla...
Pacolai megbocsátott ... és emelkedett hangulatban mentünk az erdő felé.
– Nem lesz jó húzás – aggódott barátom –, szerencse még, hogy a kacsákat lőttük...
Ekkor azonban már összegomboltuk kabátunkat, mert megmozdult a szél, és úgy hordta a száraz leveleket, mint novemberben. Suhogott az erdő.
Taplósnak se híre, se hamva.
– Megbízhatatlan fráter! – szidta Pacolai. – Ide csődíti az embert...
Amint esteledett, úgy nőtt a szél. Az ég alján gyanús, sárgás-hamvas felhők türemkedtek felfelé, és percek alatt óriásra nőttek.
A fenyves felett egy madarat látok imbolyogni. Csak annyi időm van, hogy megtöltsem puskám. A madár ráfeküdt a szélre, és elsuhog a fejem felett. Lövésemre szinte fejtetőre áll, és zörögve vágódik egy bokorba. Egy testes, nagy héja. Körme alatt száraz, alvadt vér. Most már érdemes volt kijönnöm!
Közben észre se vettem, hogy megváltozott a világ. A szálas erdő ijedten zúgott messziről, és hirtelen este lett. Elkékültek a felhők, csak a tarajuk csipkéje volt jegesen fehér, és mire Pacolait előkurjantottam, olyan hóvihar kerekedett, hogy nem láttunk öt lépésre.
Vágtattunk hazafelé.
A völgy fehér volt, mint a kísértetek lepedője, a patak hideg, éji hangon zúgott el a híd alatt, és mi összehúztuk magunkat, mint a jég vert madár az eresz alatt.
Mire a faluba értünk, elült a szél. Egy kocsi cuppogott előttünk a sárban; a kasba süllyedt utasokat ugyancsak elagyabugyálta a vihar, mert megroskadva ültek, mint tavasszal a vakondtúrás. A kocsiról pedig Taplós billenti meg kalapját.
– Hát maga hol volt? – esem neki.
– Én? – néz rám furcsán. – Hetivásáron...
Amikor a kocsi beleveszett a sötétbe, barátomhoz fordultam.
– Te Géza! Ez az örökös félrevezetés...
Pacolai azonban nem engedett szóhoz jutni.
– Ne is mondd! Fel vagyok háborodva! Úgy látszik, nem lehet már hinni senkinek a világon ... csak annak örülök, hogy „alapjában véve” – jól mulattunk.
Másnapra híre sem volt a hónak. A föld gőzölgött, a patak csillogott, a kertben kivirágzott a kankalin, és felette halk döngéssel a tavaszról muzsikáltak a méhek.
(1938)