Elállt az eső. Az erdő nagyot nyújtózkodott, és az ágak között bujkáló szellő lerázta a faleveleken hintázó vízcseppeket.
A vadőr végignézett a falu felé vezető úton. A délutáni vendégvadászt várta, akivel valami nagyot, valami különlegeset akart lövetni az elnök.
– A legnagyobb földtulajdonosunk fia – súgta meg bizalmasan, és szemét az égre emelte, mintha a földbirtok nagyságához, csak a mennybolt végtelenje lehetne hasonló.
– Mindenképpen érmes legyen! – hangzott az utasítás, és a vadőr szintén az égboltra nézett, hátha ott a nagy bak is azonnal látható lesz.
Az égen fehér csipkés felhők úsztak békésen, mintha a korábbi határt elárasztó csetepatéhoz, semmi közük sem lett volna. A nap egyre jobban erőre kapott, s a délután fullasztóan párás lett.
A búzatarlók felett izzott a levegő, és a torzsák közt remegő párában, végtelen sárga tengeren ringatózó ladikokká váltak a szalmabálák. Az út mellett álló kukorica kihúzta magát, és széles leveleivel hosszan integetett, a vágtatva érkező nagy terepjárónak.
Az autó bütykös kerekei szétcsapták a tócsákat, és sárral fröcskölték le az erdőszéli fákat.
A fiatal vadőr tisztelettudóan az ezüstösen csillogó terepjáró mellé állt, de a vendég ki sem szállt.
– Jó napot! – biccentett ki a lehúzott ablakon.
Végig mustrálta a készségesen várakozó jágert, aztán hanyag eleganciával egy rágógumit hajtogatott a szájába.
– Sajnos a mai nap nem jó már nekem. Közbejött valami, de majd holnap kora délelőtt jelentkezem – mondta, és a nyitott ablakon keresztül messzire pöccintette, a rágó galacsinná gyűrt papírját.
Intett, aztán gázt adott és elhajtott.
***
A vadőr még másnap reggel is ezen a rövid beszélgetésen gondolkodott. Amikor az elnöknek beszámolt a kurtára sikerült találkozóról, az csak nevetve legyintett.
– Ilyen ez a mai rohanó ifjúság. Majd ma meglövitek azt az őzet.
Bólintott, bár a gondolatai között ott csapongott a kérdés, hogy az üzekedés után, ráadásul ilyen melegben hol találnak majd bakot. Pláne érmest?
Telt az idő, múlt a nap, és a vadőr sokadjára állt ki a vadászház kapujába, amikor végre meglátta az érkező vendéget. Már délfelé járt az idő.
A terepjáró duruzsoló motorral érkezett, és a vendégvadász mellett egy zöldruhás lányt is hozott.
– Ő itt Réka – mutatta be őket egymásnak –, a majdnem menyasszonyom. Együtt fogunk vadászni.
Réka elpirult, és kezet nyújtott a vadőrnek, akinek megrebbent a szeme.
– Együtt? – ismételte, és közben az járt a fejében, hogy a cserkeléshez még két ember is sok. Nemhogy három.
Megragadta a kinyújtott kezet, és zavarában akkorát szorított rajta, hogy a lány felszisszent. De azért mosolygott.
– Birkózni gondolom nem fogunk – rázta meg az ujjait, aztán felnevetett, és egy gumival összefogta, az arca körül repkedő szőke hajfürtöket.
***
A mocsaras rét szélén, a térdig érő fűben hatalmasra nőtt vastag szárú, fürtös virágok álltak. A lány gyönyörködve nézte az egyik méteres virágszálat.
– Mintha csupa fehér csillagból állna. Mi lehet ez?
A vadőr odapillantott.
– Liliomféle. Fehér zászpának hívják, és mérgező.
– Pedig milyen jól mutatna néhány szál a nagy padlóvázában.
– A rét másik végén rengeteg gyékény van. Ott szedhetünk majd vázába való kisfejű buzogányt. Ezeket inkább hagyjuk! Védett növény, drága lenne belőle egy nagy csokor – mosolygott a jáger.
A vendégvadász már türelmetlen volt.
– Drága? Szerintem ki tudjuk fizetni, ha akarjuk, de talán inkább vadásznánk!
A lány oda se nézett. Megrázta a fejét és visszamosolygott a vadőrre.
– Akkor itt maradnak, és a rétet fogják díszíteni. A buzogány tökéletes lesz… – és rövid gondolkodás után még hozzátette: A természet szépségeit úgysem lehet pénzben mérni!
***
Végigbujkálták az erdőalját, kinéztek a lucernásra, bekukkantottak a nagy tisztásra, de őzet nem láttak.
– Nagyon meleg van ma – törölgette homlokát a vendég – nem látni semmit sem.
Aztán elkent néhány szúnyogot a nyakán, mert a közeli mocsár ontotta magából a vérszívókat.
– Még szerencse, hogy csak a nőstények szívják az ember vérét – mosolygott a vadőr, de csak a lány nevetett vele, bár közben valami citromillatú krémmel kenegette magát erősen.
A vadászvendég vakarózott, folyamatosan szitkozódott, és csak akkor derült fel egy pillanatra, amikor a halastavakhoz értek. A víz felett megmozdult egy kicsit a levegő, és megkavarta a pállott forróságot.
– Csónakázzunk! – harsogta, aztán duzzogva megsértődött, mert nem akarta elfogadni a tényt, hogy bár a halászok kenderkötélre kötött csomója könnyen kioldható, de evezőlapát nélkül legfeljebb a lábdeszkákkal lehetne indulásra ösztökélni a viharvert vízi alkalmatosságot.
– Akkor legalább üljünk le egy szusszanásnyira, oda a fák alá!
A gát oldalában kis facsoport adott árnyékot. Terebélyes, öreg akácok szűrték ott a napfényt, s előttük néhány kisebb fa állt, roskadásig tele apró sárga gyümölcsökkel. Az ágak majdnem a földig lógtak.
– Mirabolán – intett a fák felé a vadőr –, de a gyerekek csak Nórabórának hívják. Vadon terem, és aki nem sajnálja rá az időt, kosárnyit szedhet belőle ilyenkor.
– Ehető?
– Sőt iható is, mert sokan pálinkát főznek belőle, de ilyen melegben jobb a gyümölcs – szakított le magának néhány szemet.
A vendég érdeklődve fordult a fák felé. Kalapját tele szedte az aprócska szilvával, és aztán csámcsogva, magokat köpködve leült az árnyékba. A puskáját csak úgy ledobta a fűbe.
A bak ekkor lépett ki a tópart melletti fasorból. A vadőr azonnal megismerte.
– Rövid, gazdagon gyöngyözött agancsszárak, jobboldalon három ággal, a bal ágnélküli osztott szár, amiből az egyik a fül mögött az áll alá kanyarodik. Igazi unikum.
– Hadd látom! – tápászkodott fel a vadász, és kezét a fűbe törölve, szeméhez emelte a nyakában lógó messzelátót. – Messze van.
– Nincs közel, de a gáton könnyedén lopni tudunk a távolságból, ha a nádcsík árnyékában végig óvakodunk.
A precízen csiszolt, drága lencsék még az őzet vizsgálták.
– Mekkora?
– Négy év körüli, talán háromszáz grammos.
– Érmes?
– Különleges!
A távcsövet szorító kéz elernyedt, és a fa alatt heverő költséges puska céltalan maradt.
– Akkor nem ezért a bakért jöttünk. Apa azt mondta, ha a meleg miatt nem sikerül most, akkor meglövöm majd legközelebb! – utalt fölényesen egy későbbi, az elvárásoknak jobban megfelelő vadra és vadászatra.
A vadőr mondani akart valamit, de aztán csak szótlanul nézte, ahogy a vendég a szilvafához sétál, és bekap egy újabb maréknyi apró gyümölcsöt. A ragacsos, édes lé – amit korábban élvezettel nyalogatott – lecsorrant az állára, és rácsöpögött a csontgombos ing hímzésére. Nem törődött vele, bár egy pillanatra úgy tűnt, mintha megkeseredett volna szájában a falat.
– Nagyon finom. Hogy is hívják ezt a sárga izét?
– Mifelénk úgy mondják, Nórabóra. De van, aki csak Fosókának nevezi…
A vadász hasára szorított kézzel, elindult a fasor felé.
– Jókor mondod – nézett furcsán grimaszolva, és talán folytatta is volna, de nem akarta már felesleges szócsépléssel az időt vesztegetni.
Valami igen sürgős, halaszthatatlan dolga akadt…
***
A vadőr és a lány az akácok árnyékba húzódva beszélgettek.
Rékáról kiderült, hogy maga is puskaforgató, de eddig jobbára csak szemlélője volt a vadászatoknak. Rövidke jágermúltjában szerepelt ugyan néhány réce és fácán, sőt egyszer már rókát is lőtt majdnem, de a nagyvad rubrikák még üresek voltak a vadásznaplójában.
– Akkor miért a barátod cserkel most? – kérdezte a vadőr, és fejével a fák között eltűnt alak felé intett.
A lány picit megrántotta a vállait, arcán mintha egy felhő suhant volna át, de azért mosolygott.
– Csak szeretné, hogy a barátom legyen, bár neki sokkal nagyobb ívű elképzelései lennének kettőnket illetőlen. Őszintén? – nézett vidáman a vadőrre. – Csak ez a mai közös vadászat hiányzott már ahhoz, hogy kimondjam végre a boldogító nemet…
***
A hazavezető úton melléjük szegődött a kedvetlenség. Nem beszélgettek, némán rúgták az út porát.
A vendég érezhetően neheztelt az eredménytelenségért, a vadőr a gondolataival volt elfoglalva, a lány pedig a hosszú szárú buzogányokat rendezgette.
De az ég felhőtlen volt, fejük felett egy pacsirta dalolt, és a mocsaras rét szélén álló csillagfürtös fehér virágok vidáman integettek.
A vadőr megtorpant egy pillanatra.
– A zászpa tulajdonképpen gyógynövény. Láz és fájdalomcsillapításra is jó, de az ókori görögök elmebaj elleni gyógyszerként használták.
Réka felkuncogott, és a peckesen előttük sétáló felé intett.
– Micsoda bakot engedett el. Talán szedhetnénk neki néhány szálat…
– Gondolod, hogy segítene rajta? – és már együtt nevettek.
A jáger vidáman lépegetett a lány mellett.
– Majd holnap gyere ki kora reggel! Egyedül! Megkeressük neked azt a bakot, még a hűvösben.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. augusztusi számában.