A zöld szín teljessége elhatalmasodott az erdőn, buja erőtől duzzad a világ.
A szerelem szárnyas dalnokai – apró családtagokkal megszaporodva – elteltek már szülői gonddal; a fa tökéletes lombja homályba borítja az alatta cseperedő füvet.
Nyári ég sötétkékje hajlik át az erdő sűrűjén; látom a nagy fényt, ami kápráztatva villog ki a melegség áramlatából; kint a napon ugyancsak érezném már a június erejét. De itt, a bükkösben, nincs tüze a belopódzó fénynek: félénken bujkál a lombnyílások között az eltévedt sugár. Hajnaltól késő estig hallani a madarak dalát, és még sincs lárma; hol megcsendül, hol elhallgat az ének; kakukkszó járja be a visszhangos völgyeket, a bokros erdőrészekben rigó fuvolázik.
Szinte lábujjhegyen lépkedek az árnyékos úton; nincs itt most senki kívülem. Sajnálnám megzavarni ennek a csöndes környéknek a nyugalmát; meg-megállok valami nagy fa mellett, hozzásimulok, hogy eggyé váljak a homállyal, hogy észre ne vegyen a pintyőke, amely csengő dalával hirdeti, hogy egyes-egyedül hiszi magát.
A júniusi zöld elevenebbre festi a mohot is. Nekitámaszkodom egy vén tölgy derekának, könyököm puha párnába süpped; sűrű mohapázsit az, amely réteggel fonja körül a százesztendős, korhadó fatörzset.
Minél tovább ácsorgok itt mozdulatlanul, annál inkább megszűnök létezni a környezet elevensége előtt. A vadgalamb, mely ijedten csapott el fölöttem az imént, s csak nagy keringés után mert megülni egy száraz ág csúcsán, sokáig figyelt rám gyanakodva. Lassanként már nem törődik velem, felfújja zománcos begyét, s elkezd nyögni, búgni, úgy hívja a párját.
A haraszt közt megmozdul valami, moszatolva töri magát előre, s kioson az árnyékból egy világos foltjára az útnak. Fürge erdei egérke játszik ott, napfürdőt vesz a levelek közt táncoló sugárban, de óvatosan surran a gaz közé, amint a legkisebb gyanús nesz megriasztja.
Még a pillangó se fél már tőlem; itt verdesi össze a szárnyát a fülem mögött; leszáll a kalapom szélére, s elkezd sétálni rajta, bátran lengeti a vitorláit, amelyek legyezését mintha érezném, úgy képzelem.
Alig tudok megválni ettől az idegyökeresedett állapottól; amikor megmozdulok, hogy továbbmenjek, magam is összerezzenek a saját lépésem neszétől. Be kár, hogy elriasztottam a szép tarka pillét, amely most csapongva küzdi fel magát a lombok közt a kék végtelenség felé, s ott elkezd himbálózva úszni, hánykódni, mint egy szél kergette, pici, aranyos léghajó.
Tovább, tovább! Keresem a még nagyobb magányt, a még nagyobb sűrűséget. Valami hív, csalogat oda, ahol a madár se igen jár, ahol egészen elnyel az erdő süket csöndje.
Hiába keresném itt az úgynevezett regényes tájakat, ahol a sziklaormok meredek, kopár kővárakat alkotnak, s fenyves zúgása kísért. Csupa lomberdő ez, susogó, kacagó, árnyéka nem ijeszt, inkább lecsillapít; nincs itt a magánynak szomorúsága, elhagyatottság kínos érzetét nem kelti a hallgatás, amelynek egyetlen hangja sincs az emberlakta világ zajából.
Síró szúnyogok kísérnek utamon, rájuk se hederítek; pókháló finom szövete tapad arcomhoz a bokrok gallyáról: bánom is én most! Úgy elgondolkodom, hogy majd kővé válok a meglepetéstől, amikor nagy dobogást hallok a közelemben, s nyomban rá látom egy karcsú szép állat szökését, ahogy a bozótban eltűnik.
Egy őzike volt ott.
Egy vörhenyes színű, nyári kabátos őzike. Az utolsó szökéssel tisztán megmutatta fehér kötényét, arról tudom, hogy a szépnemhez tartozott. De még egyebet is könnyű kitalálnom. Az a dobogás, amellyel megriasztott, ékesszóló beszéd, ezt jelenti az őzikék nyelvén: „Csitt, gyerekek! Lapuljatok meg gyorsan, valaki jön! Ellenség közeledik!”
Bizonyos vagyok benne, hogy a dombhajlás szederbokrai egyikében vagy a sűrű gaz közt egy vagy két remegő őzborjú hasal, s ijedten szorítja le soványka lábszárát a földre. Nyaka kinyújtva, hosszú, kanalas füle hátrasimulva, két nagy, fényes szeme aggódó gyámoltalansággal néz ki a búvóhely indás sátra alól.
A kis élhetetlenek megértették a mama intését; eltűntek, elnyelte őket a föld; nincs olyan hatodik érzéke a vadásznak, amellyel kisüthetné, hogy melyik sarok, melyik gazos folt őrzi a rábízott őzgidákat.
Eszembe se jut, hogy keressem, pedig nagyon is közel lehetek a búvóhelyhez. Különben nem csörtetne a vén suta olyan izgatottan a bokor közt. Anyai szíve nem engedi messzire távozni innen, hisz most még nincsen valami nagy baj; hátha magára kell, hogy vonja az ellenség figyelmét, s hátha szükség lesz rá, hogy ravaszul becsalogassa az ólálkodó veszedelmet a vágás kanyarodóiba, ahol meg nem találja az áldott szederbokorhoz vezető utat.
Megint csak várok türelmesen, még nagyobb mozdulatlansággal, mint az imént. Lassan fél térdre ereszkedem, hogy ne legyen olyan keserves a szoborállás; a szúnyograj legvérszomjasabb hóhérai leereszkednek rám, s kéjjel szipolyoznak; de azért sóhajtani se igen merek, nehogy a finom hallású őz megneszelje, hogy mégis itt vagyok.
Kiállhatatlanul hosszúnak tetszik a várakozás, pedig már konokul akarom, amire az imént csak vágytam. Látnom kell a fehér foltos, buksi őzgidákat, amelyekért bizonyosan vissza fog térni az édesanyjuk, mihelyt tisztultnak hiszi a környéket.
Nagy verekedéssel zúg el közelemben egy pár seregély; éles sivításukra varjúhanggal károg a fiatalos felől egy szajkó. Csak erre ne kerüljön, mert akkor telelármázza az egész erdőt, kihirdeti szemtelen árulkodással, hogy ott settenkedem a cserbokor mögött, nem kell hinni a csöndnek! Még talán azt is elpletykálja, hogy puska van nálam, de azt lefektettem a fűbe, nehogy a véletlenül ráeső napfény megcsillogtassa, s azzal el legyek árulva.
Mit tudja ez a huncut szajkó, hogy nagy vadásztilalom van most, s mindössze a bakőzet fenyegetheti a golyóhalál állandó veszedelme!
Ilyenkor inkább a természetbúvár kíváncsisága van ébren, az pedig nem szomjazza a vért, nem vágyik mindenáron halált osztogatni.
Ki tudja, meddig leshettem volna a szerencsét hiába, ha valami rendkívüliség nem történik. A vágásból, a járatlan bozótból egy lassan lépkedő, vontatott mozgású szürke rém közeledett a szederbokrok felé. Egy gömbölyű fejű, konok ragadozó, egy erős vadmacska. A szegény őzsuta megsejtette ezt a nálamnál sokkal szörnyűbb veszedelmet, s mikor már azt hittem, hogy valahol lefeküdt, nagy riadással csörtetett elő a cserjéből. Még a liliputi tigris is megdöbbent féltékeny haragja láttára, s felkapott egy ledőlt fatörzsre, onnan meresztette sárga szemét a sovány, szoptatós őzmamára, melynek a közeledését tán félreértették az elbújt gidák, mert hirtelen, mintha a lombok közül csöppentek volna le, ott termettek az anyjuk mellett, s esetlen, kedves tötyögéssel kezdtek előtte befelé inalni a sűrűségbe. Az öreg suta nagyot böffent, s folyvást a kandúrra ügyelve, siettette az apróságot.
Inkább széttépette volna magát, semhogy védtelenül hagyja a fiait, de mégis nagy szerencséje volt, hogy kandúrpapa aznap már megebédelt. Látszott a potrohán, amint egy darab idő múlva nagyot ugrott a száraz fatörzsről, s bogarászva, egerészve sétált vissza az átláthatatlan gazba.
(Megjelent az író Róka a körben című kötetében)