Az eső és a meleg időjárás megtette hatását, a lucerna több mint fél méter magas április közepén. Hirtelen nyúltak meg és lombosodtak be a szárak. Egy héttel korábban még az őzek feje kilátszott, ha feküdtek, most pedig a haragoszöld tenger jótékonyan elnyeli őket.
Egy távoli dombtetőre kapaszkodtam fel és onnan tudtam csak beazonosítani a helyszínt, ahol néhány őz már enyhén vöröslő testét sejtette a lucernazuhatag. Nagyon erős szél fújt, így szél alól egy művelő úton lopakodtam a kiszemelt területrész felé. A lucerna hullámzott a szél nyomása alatt, én pedig majdnem tengeri beteg lettem attól, ahogy a táblát fürkésztem. Egy helyen megálltam és innen már kúszva folytattam az utat, mert a közelben gondoltam a kis csapatot. Még éppen időben buktam alá a zöld habokba, mert 10 méterre egy suta feje bukkant fel. Szinte váltottuk egymást. Én le, ő fel. A szél miatt semmit nem vett észre a jelenlétemből. Óvatosan kiemeltem a fényképezőgépemet a sűrűből és a sutára irányítottam az optikát. Ekkor egy újabb fej emelkedett fel előttem, egy másodéves barkás bakfi figyelte, hogy a suta mit csinál. Fotóztam őket. Egyszer csak öt méterre előttem egy tavalyi kisbak állt fel nyújtózkodva és ha ez még nem lett volna elég, egy harmadik bakocska is felébredt és megrázta magát. Csak úgy szálltak a szélben a téli bundájának mostanra már feleslegessé vált szálai. Így már három bak és egy suta csipegette a lucerna láthatóan ízletes leveleit előttem. Én csak ültem a nyakig érő zöldben és negyedórán át fotóztam és filmeztem a kis csapatot mindaddig, míg szépen lassan, ráérősen csipegetve el nem távolodtak tőlem.
