Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
Alighogy véget ért erdei vadászterületeinken tavaszi első vadászmulatságunk, a húzó szalonka alkonyati és hajnali lesése, már várva várjuk az idejét és alkalmát annak, hogy az erdőben vagy a vele határos mezőn megint golyóspuskával nagyvadra cserkelhessünk. A mindig lőhető öreg vadkanon felül az őzbak az a trófeás nagyvad, amelyre tavasszal ismét cserkelve kezdünk vadászni. Az őzek ilyenkor, április derekán túl is, még szürke téli ruhájukban járnak, és úgy festenek a zöldülésnek indult – sőt lapályos tájakon már jócskán kizöldült – környezetükben, mint a télnek emléke, mint a küzdelmes, sanyarú téli világnak valami visszamaradt tartozéka. Hosszú szőrű, szürke csuhájukban mintha oda sem illenének a haragoszöld vetésekre és rétekre. Csak a magasabb hegyek szálasaiban, ahol a rügyfakadás még késik és még nincsen, ami zöldellne, ahol az erdő minden része, minden bokor, fatörzs, moha, kéreg, haraszt és avar csak olyan fakó és szürke, amilyen késő ősszel és télen volt, illik az őz téli bundájában környezetébe; sőt azzal annyira egybeolvad, hogy a gyakorlott vadász jó szemét is gyakran megtéveszti, amikor vele szembefordul vagy az oldalát mutatja. Ilyenkor csak a még fehér tükre árulja el már messziről, ha farát fordítja az ember felé.
Áprilisban szálerdőben cserkelve nem könnyű feladat a nyugodtan álló őzet idejekorán meglátni. Bajos a vadász dolga ilyenkor azért is, mert a zörgős haraszttal és a télen lehullott sok száraz gallyal borított erdei utakon és ösvényeken nem lehet olyan csendesen járni, mint ahogyan kellene. A későn észrevett őzek váratlan elugrása pedig a vadásznak több bosszúságot okoz, mint amennyi örömet szerez a megpillantásuk, mert ha nem is okvetlenül lőni, de legalább rendesen megnézni szeretné őzbakjait, illetve agancsukat.
Az őzbak április végén – sőt május elején is – még nem igazán kívánatos vadászzsákmány, egyrészt, mert a már háncs nélküli, tisztára dörgölt agancsnak is még hiányos a színe és csiszoltsága, anyaga pedig a nyárig vagy őszig gyarapodó tömörségéhez, keménységéhez, s ezért növekedő súlyához képest aránylag még kis fajsúlyú; másrészt ilyenkor, vedlés idején, az őzbak cafatos, tépázott szőrözetével inkább szánalmat kelt, mint lövésre csábít.
Aki teheti, tehát jobban teszi, ha őzbakjait az idényben mennél későbben lövi, vagy legalábbis nem siet a lelövésre szánt valamennyi bakot már áprilisban elejteni, hanem mennél többet meghagy belőlük a nyárra, sőt őszre is. Ellenben községi mezők szomszédságában, olyan uradalmi erdőben, amelyből az őzek nyáron a bagócsok, szúnyogok és egyéb erdei rovarok elől nagyobbrészt kihúzódnak a gabonákba és onnan aratásig – vagy a községi vadászbérlők jóvoltából soha többé – vissza sem térnek, nem tanácsos egészen lemondani az őzbakok tavasszal kezdődő lelövéséről. Sokféle a terület, valamint sokféle a célszerűség és a helyes beosztás a vadászatban.
Különben is elsősorban vadászok vagyunk, másodsorban agancsgyűjtők, és legfeljebb csak harmadsorban, ha vagyunk, az agancsbemutatásokon versenyző kiállítók. Bár van olyan vadász is, akit a centiméterek és grammok száma és a kiállítás bíráló bizottságától megállapított pontozati végösszeg talán jobban érdekel, mint egy tavaszi reggel hangulata az erdőben.
A legtöbb vadász április elején már alig várja az őzbakra vadászás törvényes idejének kezdetét, hogy legalább azzal a jóleső érzéssel járhassa megint golyóspuskával vadászterületét, ha éppen úgy akarja, őzbakot is lőhet, és bár okkal-móddal egyelőre csak egy-két áprilisi bakkal, de megkezdhesse a vadászidényben lelövésre szánt őzbakok kiválogatását.
***
Pilis hegységi vadászterületemen, a Tahi-erdőben 1928-ban április 20-án kezdtem az őzbakok után járni. Akkor még csaknem minden szabadidőmet az emlékezetes „sárga bak” ügyének kibogozására fordítottam; ennek történetét külön fejezetben mondom el. Csak úgy mellékesen, a változatosság kedvéért cserkeltem a területen más bakokat is keresve, nézegetve és bennük válogatva. Az őzbakok egy részének ilyenkor még barkás az agancsa, ezért – mielőtt puskánkat lövésre emelnők – figyelmesebben, gondosabban kell a messzelátóval vizsgálódnunk, mint nyáron.
Előbb a „tetőt”, a terület magasabb fekvésű részeit jártam, de ott hajnalonként még ropogósra fagyott a haraszt, és a még takarítatlan cserkészösvényeken izzasztó kínlódás volt a zajtalan cserkelés megkísérlése. Ezenfelül elkedvetlenített a minduntalan idő előtt elugratott – mert szürke környezetükben későn észrevett – szürke őzek haszontalan zavarása. Egy ízben csaknem sikerült egy magas agancsú, derék bakot lőnöm, de amikor vagy 100 lépésről megpillantottam, elejét fatörzs takarta. Csak kettőt kellett volna oldalt lépnem, hogy váll-lapja irányában a golyó útja szabaddá váljék, de a zörgős haraszttal, száraz gallyakkal és laza kövekkel borított terepen ezt észrevétlenül megtennem nem lehetett.
A vadászterület mélyebb fekvésű részein a tavasz már nekibátorodott, kibontogatta a cserjék, bokrok rügyeit, és napról napra mind zöldebbre, tarkábbra festette a vágástengert, az őzek birodalmát. A messziről áttekinthető, hol sűrűbben, hol gyérebben bokros domboldalakon, számos tisztástól tarkított lejtőkön, árokpartokon és széles völgyhajlatokban könnyebb volt az őzeket zöldellő keretükben megkeresni, meglátni és becserkelni, mint odafönt, a tetőn, a szálerdőben.
Április 29-én reggel 5 óra felé a Nagybükktető sziklás keleti oldaláról ereszkedtem le a Hosszúmezőtetőnek mondott széles dombhátra, majd ennek déli lejtőjén a magas, de ritka fiatalosban bujkálva közeledtem a Nyulasárok vízmosta, mély szakadékának északi partja felé, ahonnan a szemben lévő Szerencstető nagyon hézagos vágásának pusztaságaira jól odaláttam. Mielőtt még a szakadék szélére értem volna, a cserjék közül hol itt, hol ott már kiláttam a túlsó oldalnak egy-egy darabjára, de vadat ott még nem észleltem. Éppen egy régen kivágott kőrisfa tövének szélesen terpeszkedő, magas sarjhajtásait készültem megkerülni, amikor a túloldalon, az árok fölötti pusztaságon, ahol néhány perccel előbb még nem láttam vadat, egy derék bakot pillantottam meg. Tőlem vagy 150 lépésre szabadon keresztbe állt, és nyugodtan engem figyelt. Agancsát szabad szemmel bár nem túl magasnak, de vastagnak néztem, és a messzelátóval egy szempillantással győződtem meg, hogy már nem barkás. Csak a fejemet láthatta, mégis olyan bizalmatlanul nézett, hogy bizonyára elugrott volna, ha takarásom mögül előlépek. Hogy meglőhessem, belehajoltam tehát az előttem lévő bokorba, és ágait két könyökömmel kétfelé hajtva nagyon kényelmetlen helyzetben vettem célba.
Lövésemre a bak vadul száguldva, rézsút lefelé az árokba rontott és ennek meredek oldalán lefeküdt, de amint a kegyelemlövés alkalmát, a második golyónak szabad utat keresve előbújtam és óvatosan valamivel közelebb lopakodtam hozzá, észrevett, csülökre kapott, és olyan sebesen menekült megint partnak, mintha semmi baja sem volna. Futtában hevenyében még kétszer rálőttem, de hibáztam; az egyik golyó fölötte ment el, a másik meg combon érte. Közben a futamodó bak gyomra táján tisztán láttam az első lövésem okozta sebzést is.
A bak egy-kettőre a Szerencstető felső végére ért, ahol bebújt a Szilosnak nevezett bozótszerű, magas sűrűségbe. Nagyon bosszantott, hogy rosszul lőttem, és a bakot is sajnáltam, ezért nem valami derűs hangulatban mentem fel a kunyhómba reggelizni.
Három órával később, fél 9-kor ráálltam a bak vércsapájára, és hozzáfogtam a kereséshez. A nyomok mentén talált jelekből is láttam, hogy a baknak gyomor- és húslövése van. Az ember számára csaknem áthatolhatatlan, tüskés, tövises bozótban csak négykézláb tudtam a kevés vér jelezte csapát követni, s ezért az előttem sebágyából hirtelen felugró és a sűrűségben eliramodó bak szemem elől tűnt, mielőtt térdelve rákaphattam volna puskámat. Vagy 50 lépéssel odébb megismétlődött a dolog; a bak megint öt-hat lépésnyire előttem kapott csülökre. De ezúttal már lövéshez készülve vártam a rövid jelenetet; a fektéből felugrott bakot kapásból váll-lapon lőttem és ezzel megváltottam a szenvedéstől. Igen derék bak volt; legnagyobb őzagancsaim egyike emlékeztet elejtésére. Az igen mutatós sötétbarna agancs rózsája és gyöngyözöttsége ugyan gyenge, de elég vastag szára átlag 25,5, mellső ága 10,5, hátsó ága pedig 7 cm hosszú.
Amikor naplómban lapozva kiválasztottam vadászemlékeimből ennek a fejezetnek tartalmát, haboztam, elmondjam-e ennek a baknak az esetét is, amely nem úgy sikerült, mint ahogyan kellett és illett volna. De az ilyen hibás esetek a legnagyobb gondossággal sem küszöbölhetők ki a gyakorlatból, és aki a vadászatnak efféle árnyoldalait elhallgatja, vagy úgy tesz, mintha tőlük mentes volna, az lényeges részét titkolja el a valóságnak és nem hűséges krónikása a vadászéletnek.