Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből
Júliusban kezd bennük ébredni a fajfenntartás ösztöne. A bakok a suták csapáján olyan szimatot kapnak, amely egyszerre kizökkenti őket nyugalmukból. Ettől kezdve az őzbak csak sutát keres, csak suta után vágyódik. Ilyenkor nemcsak a fiatal és életük delén lévő bakok, hanem a mogorva, öreg remeték is előkerülnek rejtekükből, és váratlanul hol itt, hol ott megjelennek.
Akad a vadászatnak néhány olyan – inkább elméleti, mint gyakorlati – tollforgatója, aki bármilyen nagyvadnak hangutánzással való megtévesztését és elejtését párzása idején helytelen dolognak mondja, sőt egy neves német vadászati szakíró az őzbak lövését ebben az időszakban annyira ellenzi, hogy – bevallása szerint – inkább lőne, akár seréttel is éretlen, barkásagancsú bakot tavasszal, mint üzekedő bakot nyáron. Ennek a felfogásnak azonban manapság a gyakorlatban nem sok híve van. A vadászerkölcs szabályai az elmúlt évszázadok során ugyan sokat változtak, és lehet, hogy majdan egyszer a szarvasbikát rigyetése, a vadkant búgása, az őzbakot üzekedése, a fajdkakast dürgése és a szalonkát tavaszi nászutazása idején tilos lesz lőni, de ma még a nagyapáinktól örökölt régi, jó szokások szerint vadászunk, és mint ahogyan minden más vadászboldogságnál többre becsüljük a rigyető szarvasbika elejtését – aminek legfőbb segítőeszköze a bika hangjának utánozására való bőgőcsiga vagy kürt –, hasonlómód ragaszkodunk ahhoz, hogy az őzbakra üzekedése idején, sőt csalósíp segítségével is vadásszunk, mert ez is az esztendő sokféle vadászati módjának és lehetőségének változatos sorába tartozik.
Nagyon kedves, hangulatos dolog nyár derekán a légyzümmögéses, pókhálós, naparanyozta, andalító, álmosító, csendes erdőben akár napközben is az órák hosszat tartó türelmes, titkos les, amikor időnként meg-megszólaltatjuk a suta vágyakozását kifejező sípot és várjuk a lopakodva, lassan felénk közeledő vagy vágtatva, hirtelen nekünk rohanó szerelmes bakot. A fiatalabbja rendszerint heveskedik és ész nélkül fut a csábító hang felé, az öregje azonban ilyenkor is csupa figyelem, óvatoskodik, ravaszkodik, látatlanul szél alá kerülve szimatot fog és többnyire elkerüli a veszedelmet. Az öreg őzbak elejtése üzekedése idején sem könnyű feladat, és a siker ilyenkor is a vadász megérdemelt jutalma.
1928. július 25-én hajnalban Hont megyében, a kóspallagi kincstári erdőben cserkeltem. Az erdő a derült, halványkék ég alatt csupa bágyadozás, csupa unalom volt; a tikkasztó melegben az egész természet mintha valamit várt, valamire vágyakozott, valamiről ábrándozott volna. A szélcsendben a nagy meleg szinte megrekedt a fák lombernyője alatt; állt a levegő, mozdulatlan volt minden fűszál, falevél, megállt a füst a pipám körül, és a halálos csendben messzire elhallatszott a zaj, ha száraz haraszt zörrent meg a cipőm talpa alatt. Bajos dolog ilyenkor a cserkelés!
Előtte való nap délután is fülledt melegben és folyvást porfelhőben ültem két óra hosszat a szekéren, amely a szobi hajóállomástól a Husztina nevű erdőrészbe vitt. Vadászkunyhómhoz érve nem győztem ruhámból kirázni és magamról lemosni az útközben rám rakódott porréteget. Sűrű, páratelt, homályos volt a levegő, s az egyenletesen poros-szürkére beborult ég, amelyen a nap helyét csak egy sárgás, világosabb folt jelezte, valami kis reményt támasztott esőre. A borulás azonban csak hitegetés volt, éjjel eltűnt, elpárolgott, és reggelre az ég megint kiderült. A föld, minden növény és állat tovább szomjúzott valami enyhülésre, egy kis nedvességre, esőre vagy harmatra.
Az Öregszőllők-teteje nevű magaslat nyugati oldalán végigvezető régi szekérúton szálerdőben jártam, és későn vettem észre egy derék bakot, amely bizonyára már meghallotta lépteim halk neszét, mert sietett előlem elkotródni. Amikor tőlem vagy 100 lépésnyire, a hegyoldal sarkos törésénél, a meredeken lejtő gerincen átvonult a hegy északi oldalára, utánaszaladtam, remélve, hogy a sarkon túl utolérem és meglőhetem. Ámde ott hiába kutatta szemem a bakot, szőrén-szálán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nagyon messzire még nem mehetett el, tehát hamar elővettem és néhányszor halkan megszólaltattam a csalósípot. Egy darabig a közelemben semmi sem mozdult, majd valami kis zörgést hallottam és megláttam a bakot. Rézsút alattam, a hegyoldal katlanszerű hajlatában, a szálfák között bóklászva ide-oda lépkedett, mintha valamit keresne. Megint sípoltam. Erre a bak felém fordult, néhány másodpercig figyelt, aztán lefeküdt, fejét a földre hajtotta és aludni látszott. Ismételt sípolásomat semmibe sem vette. Az üzekedéssel járó izgalmaktól, a suta keresésétől, hajszolásától ugyancsak elfáradhatott, hogy már reggel 5 órakor pihenni vágyott.
Úgy feküdt a szálerdő alját borító süppedős haraszton, hogy alig láttam belőle valamit. Nem volt türelmem várni, amíg elmúlt a fáradtsága és megint csülökre kap. Négykézláb mászva, nagy óvatosan annyira megközelítettem, hogy a négyötödrészt takart bakra vagy 80 lépésről biztosan lőhettem. Csak a hátát láttam, tehát ezt kellett megcéloznom. Lövésemre a bak oldalára fordult és vergődött, kapálódzott. Hamar leszaladtam hozzá és vadászkésemmel szíven szúrtam. Aztán mindjárt kizsigereltem és kunyhómba vittem.
Négyéves bak volt; derék rendes hatos agancsa 24 cm hosszú.