Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből
Nyár eleje az őzbakra vadászás legfőbb és legszebb ideje. Június havában – a leghosszabb nappalok, a legrövidebb éjjelek és az őzek legnagyobb jóléte idején –, tetszetős, sima, vörös nyári szőrében és megbarnult, csiszolt, teljesen érett agancsával az őzbak nagyon kívánatos vadászzsákmány, a kerete pedig, a sűrűen lombos erdő, a vadrózsa és bodza virágától ékes vágás, a vadvirágos rét és az üdezöld mező ugyancsak júniusban a legszebb. Ilyenkor aránylag a legnehezebb az őzekkel találkozni, mert kövérek, lusták, keveset járnak, mindenhol bőven találnak jó táplálékot, és a rovarok elől is menedéket keresve, naphosszat valami bozótban vagy – ahol mezőt érnek – a magas gabonában rejtőznek. Júniusban nagyobb szorgalom, sokkal több türelem és állhatatosság kell az öreg őzbak elejtéséhez, de siker esetén nagyobb is az érdem, becsesebb a zsákmány és szebb a trófea, mint tavasszal, áprilisban.
1927 tavaszán a Tahi-erdő felső részén, a Vöröskő mögötti fennsíkon, a Lőrinclaposnak mondott nagy erdei rét és az ettől néhány száz lépésnyire az erdőben lévő Cservölgyi-tó környékén egymással hadilábon álló két derék bakot tudtam. Ezeket május havában ismételten láttam, amint egymást gyilkos haraggal kergették, és június elején azzal a szándékkal jártam fel a tetőre, hogy a két bak közül az egyiket meglövöm.
Néhány délutánt a Cservölgyi-tónál töltöttem. A tenger színe fölött 520 méter magas fennsíkon keletkezett talajvizes, soha ki nem száradó, jókora pocsolya minden vadnak kedves itató és dagonyázó helye. A partján álló öreg tölgyfa ágai közé épített leskosárban ülve vártam az őzbakot. Közben elnézegettem a fa kérgén fel s alá mászkáló hőscincérek díszpéldányait – ez a százados tölgy állandó gyülekezőhelyük volt – és a vízhez járó galambokat, gerléket, rigókat és egyéb madarakat. Egyszer megdobogtatta szívemet a kökényes bozótban nagy zörgéssel közeledő valami vad. Disznót sejtettem benne – mert a jelek és nyomok tanúsága szerint egy jókora disznó is járt oda dagonyázni –, de mire éppen lesfám alá ért, borz lett a remélt vadkanból. A szürke dolmányos, fekete-fehér csíkos fejű csavargó nagyon szomjas lehetett, mert sokat szívott magába a tó vízéből; aztán elsompolyogva, ismét zörögve vitte végig a haraszton potrohos hasát.
A Cservölgyi-tónak legkedvesebb lakója akkor öt félökölnyi rucafiók volt. Két délután nem győztem bennük gyönyörködni, amint a víztükrön ide-oda cikáztak és nagy fürgén vadászgatva, keresték meg táplálékukat. Amikor harmadízben mentem a tóhoz, a kis rucáknak hűlt helyét találtam. De viszontláttam őket aztán másnap Lőrinclaposon a réten a pocsolyában. Bizonyára gondos anyjuk vitte őket oda egyenként, alighanem azért, mert nyugtalanította gyakori megjelenésem a tóparton. Gyalogszerrel aligha jutottak új helyükre. Nem valószínű, hogy a gyenge kis rucák a nagy kövekkel, sok száraz ággal, gallyal, rőzsével teli, hepehupás, gazos, bozótos terepen ilyen nagyot jártak. Meg aztán lehetett is esze az anyjuknak, hogy ott, ahol lépten-nyomon rókával és vadmacskával találkozhattak, ne kockáztassa meg a csaknem biztos pusztulással járó gyalogos utazást. A rucatojó akkor is megható jelét adta szülői gondosságának, amikor a lőrinclaposi pocsolyán akadtam rájuk. Kiver-gődött előttem a kákából, és olyan alacsonyan, hogy a füvet súrolta, elszállt vagy 50 lépésnyire, majd leereszkedett a rétre. De csakhamar megint szárnyra kelt és hasonló módon mesterkedve, még vagy 30 lépéssel odébb került. Ezzel az alakoskodással akart engem elcsalni a tótól. Aztán, hogy a rét fölött egy törpesas jelent meg, ismét felszállt, felemelkedett a magasba a szárnyas ragadozó alá, és annak figyelmét látszott magára vonni és fiókáitól elterelni, mert folyton alatta keringve, vele együtt eltávolodott.
Nagy sora lehetett ám annak, mire azok a kis rucák vagy más efféle madárfiókák ott fönt, az erdőben, az utánuk leselkedő, lopakodó vagy a magasból hirtelen rájuk csapó sok szőrmés és szárnyas ellenség között anyányira nevelődtek! Egyik reggeli cserkészetem alkalmával ismét meggyőződtem róla, mennyi ott a kisvad veszedelme, pusztítója. Napkelte táján nem messze a Cservölgyi-tótól, a Surjánvölgy felé lejtő Lángoldalon az előtte való télen megritkított szálerdőben cserkelve megakadt a szemem egy fa törzséhez tapadó valami különös dolgon. Csak 50 lépésnyire voltam tőle, mégis a messzelátóval kellett megnéznem, hogy felismerjem. Fiatal vadmacska volt, amely a fán lassan, óvatosan a mászást, kapaszkodást gyakorolta. Aztán csakhamar még két kismacskát láttam, ezek a fa alatt a fűben játszottak fogócskát. A negyedik közben két-három lépéssel odébb, nagy farakás alján valami tuskón lapult és társait figyelte. Nagyon kedves kép, de a vadászgazda nézőpontjából aggasztó látvány volt. Főképpen a vadmacska okozza, hogy a császármadár azon a vidéken nem tud elszaporodni, bár a Pilisben minden nyáron látok belőle egy fészekalja csibét és senki sem lövi. Jól tudtam, hogy golyós puskámmal csak egyet lőhetnék a kis cirmosokból, mert a durranásra a többi rögtön a farakásban tűnne el. Hogy az egész családdal elbánhassak, elsősorban segítőtársra volt szükségem, aki a nagy farakást széthányja, másodsorban valami jó kutyára, hogy az előle menekülő macskák fára mászva, fegyverem hatáskörében maradjanak. Ezenfelül pedig az ilyen puskázásra alkalmasabb a serét a golyónál. A farakásban gyanítottam állandó rejteküket, azért nem zavartam a kis tolvajokat, hanem csendesen visszahúzódva, észrevétlenül elkerültem tanyájukat. De amikor másnap a vadőrrel, kutyámmal, serétes puskámmal és fényképezőgépemmel ott ismét megjelentem és a farakást apróra széthányattam, hűlt helyüket leltem. Csak néhány madárszárny, toll és csont tanúskodott róla, hogy egy darabig ott is tanyáztak.
Június 11-én hajnali 3 órakor kunyhómtól a tetőre a sziklákba vájt, meredek „oldalút”-on másztam megint fölfelé. A kapaszkodó felső végétől a Lőrinclaposra a ritkított léceserdőn át vezető ösvényen lopakodtam ki csendesen a rét felé. Ennek az útnak nevezetessége a fejszétől régmúlt idők óta megkímélt hatalmas, terebélyes százados tölgy, az egész környék legnagyobb fája. Vízszintesen álló hosszú, vastag alsó ágai egy kis tisztást árnyékolnak be körülötte. Sohasem tudtam mellette úgy elmenni, hogy meg ne álljak és néhány másodpercig rajta ne felejtsem szememet. Ezúttal is így tettem, de nyugodt szemlélődésemet a hajnali csendben egyszerre megzavarta valami nagy robaj jobb felől a lécesben, és néhány másodperc múlva előttem vagy 50 lépésnyire a két ismert kergetődző bak ugrott át a keskeny nyiladékon. Zörgésük, dobogásuk a kaszáló irányában távolodott, tehát én is siettem oda kijutni. Még ki sem értem az erdőből, amikor megláttam az egyik bakot. A réten bal felől egymagában, szaporán baktatva jött vissza, mint aki jól végezte dolgát és elkergette vetélytársát. Óvatosan előrekúsztam a tisztásig, miközben a bak jobbra kanyarodott és tőlem vagy 60 lépésnyire az erdőszélre ért. Hogy megállítsam, lövésre készen egyet füttyentettem, de a bak ezt mintha meg sem hallotta volna, befordult az erdőbe. Erre a fák között sietősen tovahaladó és folyvást részben takart bakra megkockáztattam a lövést. A bak előreugrott, vadul nekiiramodva, félkörben mögém került, sőt felém közeledett, és már készültem másodszor lőni, de hirtelen elvágódott, néhányat még rúgott, majd kinyújtózott. Nagy testű, koros bak volt. Fényesre csiszolt, barna, 22 cm magas, derék hatos agancsának bal szára a hátsó ág körül és végig a csúcsáig lapátosan szélesedő. Bár nem nagy a rózsája és a gyöngyözöttsége is kevés, a Pilis hegységi őzagancsoknak mégis a javából való.
A két békétlenkedő bak közül az egyik, valószínűleg az erőszakosabbik, ily módon aránylag nem sok fáradság árán került hátizsákomba. Vetélytársának páratlan nyolcas agancsát két évvel utóbb a budapesti agancskiállításon volt alkalmam közelről szemügyre venni, mert ezt a bakot az 1928. évi szarvasbőgés idején a vadászterület új gazdájának egyik vendége a Cservölgyi-tónál ejtette el.