Részlet Sterbetz István Őszi vizeken című kötetéből.
Kora augusztus volt, forróság, és olyan bolond őzek, amilyenek csak lucernán hízott szeladonok lehetnek ilyenkor, tetőző üzekedésidőben. Az erdőn már kora hajnalban felszáradt a harmat, forrt, vibrált a nyár, és kedvemre válogathattam a reggeltől estig nyugtalankodó őzeket.
Üzekedéskor az ember néhány nap alatt személyesen megismerheti a terület őzállományát. Így azután, habár gyakran könnyű az ilyen szerelemittas bak elejtése, mégis sok élményt nyújt, és fölöttébb hasznos az állománykezelés szempontjából.
Az a reggel is ilyen bevezetővel indult.
Gyilkos bakot sikerült lőnöm, hosszú, sötét, ág nélküli nyársakkal felfegyverzett gladiátort. Agancsán még ott száradt a vetélytárs vére, én pedig majd elszalasztottam a füzes-bozótos sűrűségben.
Erdőből óvatoskodtam ki egy nagy, kaszálatlanul hagyott rét több száz méter hosszú tisztására. Középen őz teste vöröslött, de hogy bak-e vagy suta, jó ideig nem láthattam. Visszahúzódtam a fák takarásába, és be is vált a számításom, mert az őz megfordult, és meg-megállva, legelészve felém kezdett közeledni.
Rásípoltam.
Felkapta a fejét. Most már láttam, hogy bak, és azt is, hogy nagyon lőnivaló. Megint hívni kezdtem, rá sem hederített. Ráadásul bokor mögé lépett, és végig takarásban húzott tovább az erdőbe.
Nem volt más választás, bokron keresztül kellett rálőnöm. A gallyak szétcsapták, majd ismétléskor is úgy jártam az ólomhegyű golyóval. Az őz sértetlen maradt, de csak állt, mereven figyelve. Harmadik lövésem végre utat talált az ágak között, és odavágta.
Huszonöt centis szárak, tövétől a csúcsáig apró, sűrű gyöngyözéssel. Ágaknak még kezdeménye sem. Nem tudom, hogy a terület megszabadításának tudata vagy a ritka, érdekes trófea jelentett-e nagyobb örömet?
Kizsigereltem, fára akasztottam, a fejét meg elnyelte a hátizsák.
Órával később érkeztem el egy nagy „tánchelyre”, ahol a tél végétől kora nyárig tartó víz után sűrű gizgaz verte föl a tíz-tizenöt hektárnyi, szántatlanul maradt, belvíz járta területet. A parlagföld körül kukoricások, megannyi őztanya. Onnan jártak ki a gaz közé üzekedni, sűrűn megvillant egy-egy tovasuhanó, vörös csuha.
Az a reggel is valóságos színház volt. Nem kevesebb, mint tizenkét bak mutatta be sorra egymás után az udvarlását, de vagy gyengék voltak, vagy számomra lőhetetlenül érett agancsúak, amelyekből manapság a közös kasszába illik pénzt csinálni. Sorra néztem valamennyit, egyiküknél majd kísértésbe estem. Meg is lövöm talán, ha a reggeli zsákmány már nincs a hátizsákban.
És azután robbant a bomba!
Nagy, világossárga bak csörtetett elő a kukoricásból. Szügybe vágott fejjel, valamennyi ott talált őzet megrohamozta, egyiket a másik után. Sutát-bakot, ahogy érte. Ámokfutó bak volt, elvakult, megőrült a szerelemféltésben.
Pillanatok alatt tiszta lett a terep, a nagy bak egyedül maradt a porondon. Lássuk csak, miféle?
Nagyon erős, de szépséghibás, így hát meglőhettem.
De megugrott. Riasztva rohant át a tisztáson, és még láttam, hogy egy alacsony csatornatöltésre is fölkapaszkodik, de hogy onnan hová, merre, a magas gaz eltakarta.
A rálövés helyén semmi. Vér nincs, nyom rengeteg, hiszen az előbb jó néhányan parádéztak itt. Gyerünk a töltésre. Ott sincs. Még tovább… és majd fölbuktam benne.
Vén bak volt, visszarakott, de ötszáz fölötti! A mérleg is jóváhagyta később, ötszáztizenkét gramm kiszárított koponyával. Egyik szára, ágai szabályosabbak már nem is lehettek volna, a másik ellenben oldalt lapított, gyöngy helyett hosszú, párhuzamos lemezbarázdákkal. Az ágak itt rövidek, kampósak voltak, a hátulsó szinte már nyolcasban kívánt folytatódni.
Nagy bak, jó bak, robusztus fejdísszel, méltó a dél-alföldi pusztai őz híres állományához.
Attól fogva ő volt a legjobb, amíg csak az utána következő, s mind ez ideig változatlanul rangelső vetélytársa le nem pipálta. Addig azonban még több ízben megfordultam azon a nagy forgalmú üzekedőhelyen, bár ne fordultam volna! Mert nemsokára ismét lőttem ott egy bakot, amely a nagy lapított agancsúnak szinte hasonmása. Nagyon valószínű, hogy annak az öregnek leszármazottja lehetett, jóval könnyebb, de olyan formájú aganccsal. Csak hát az életkorát becsültem túl, megbocsáthatatlan melléfogással. Meggyőződésem, hogy a kötelező trófeabemutatásnál csak az elnéző baráti jóindulat mentett meg az elmarasztaló, annyira rettegett „mínuszponttól”.
De ki mondhatja el magáról, hogy terepen még soha nem bírált tévesen őz- vagy szarvasagancsot?
És augusztusi üzekedő volt végül az utolsó, a jelenlegi rekordbakom is.
Jó ég tudja, honnan elcsavargott, amolyan vándorfajta.
Senki sem ismerte, bizonyára párkereső kóborlása közben tévedt a területünkön iparszerű rendszerben termesztett, hatalmas kukoricásba.